“És kalandorok kíméljenek!” – írta adatlapján a lány, aki már a 500. megtekintett volt a hónapban és már tökre untam az egészet és azt borítékoltam magamnak, hogy nekem már a büdös életben nem lesz csajom, ha ezek közül a gizdák közül kell választanom. És kerestem tovább és az 501-nek is elképesztÅ‘en uncsi, copy-paste volt az adatlapja: kirándul és moziba jár – hát ez se egy tüzes, szerelembe, teljes anyagi, érzelmi, energetikai, értelmi és erkölcsi csÅ‘dbe borító fruska, – gondoltam magamban -, amin még az sem segített, hogy adatlapjának vallomása szerint intenzív szexuális életet él, így kompenzálva üres kis életét: szegény szerencsétlen, igazán szánalmas. (persze kérdés, hogy kivel ha állítólag nincs partnere és még kalandorkodni se szabad mellette, akkor neki most mégiscsak honnan van szexuális létezése, s tán majd egyik pillanatról a másikra abbahagyja humán eredetű avagy kis elemes cerkájával önmagának kielégítését intenzíven, ha az nagy szerelem édesdeden bekopogtat rózsaszínű szobájába és pihe-puha mellecskéjére hajtja szÅ‘ke fejét koronástól, hercegi pecsésestül homlokának közeptájékán, amely fehér papripáján történÅ‘ hosszú és küzdelmes lovaglása alatt nyomodott bele fájdalmasan?!)
Nincsenek már jó nÅ‘k ezen a Földön, mind elsüllyedt a Titaniccal együtt – mondtam magamban, de azért írtam neki egy levelet, mert azt gondoltam, hogy a remény hal meg utoljára, és egyébként is szabad vagyok péntek este hisz még a tévém is kipurcant, legalább csináljak valamit, ha már Barátok közt sincs, aztán majd írok belÅ‘le egy kis blogot…

Felpörgetjük a dolgokat

Újabb két randin vagyunk túl. Mindkettő a NAGY FÉLREÉRTÉSEN(azt hittem megtaláltam a szerelmem) túlról érkeztek be a pixisbe, vagyis jó egy hónappal ezelőtt kezdtem el levelezni velük, amit egy kissé félbehagytam, amikor benéztem a nagy fekete lyukba, a szerelem mély vermébe, elragadott a hév, megszólaltak a nagyharangok, görcsbe rándult a szívem.
Azóta annak vége s kutyaharapást szÅ‘rivel, tartja a mondás, hát én is ehhez kalibráltam magam és belecsaptam a lecsóba. A nagy levelezgetés és néhány találkozás kissé elveszi a blogírástól az idÅ‘met, energiámat és a karaktereket, de igyekszem behozni a lemaradásom. Hiába – egyszerre kell gyûjtenem az élményanyagot és megírnom ôket – amire még rátesz egy lapáttal a tapasztalatok “tudományos formába” öntése is. De megoldom! :-)

�me két újabb páciens:

AD1: fiatal, nálam jóval, tán sacc/kábé 12 évvel. Å? jelentkezett be nálam még – számomra csodálatos módon megédesítve az újdonsült adatlapom sikerét – s pompássá téve hím önbizalmamat. Barna haj, nagy mellek, szelíd arc és beszédmodor. Ezzel lehet beinteni az exeknek: milyen jó pasit dobott el, ha már a fiatalok – és nem rondák! – ugranak rá.
Mondjuk a randit irgalmatlan nehéz volt összehozni: a megbeszélt idôpontokat folyamatosan mondta le – hol egy kemény vizsga miatt csúsztatta 2 hétig, hol váratlan hazautazás miatt, amibôl elegem lett s közöltem vele, hogy majd akkor telcsizzen, ha végre biztosan meg tudunk beszélni egy konkrét idôpontot s be is tudja tartani azt! Aztán egy hónapos szünet után rámizuztam az iwiw-en. Rögtön találkozást javasolt. Miért is ne?!
Megjelenésekor – talán az antinôs öltözködése miatt: farmernaci, bô pulcsi és farmerkabát – kicsit csalódnom kellett. (Vajh, mi ez az érzés, ami mindig elkísér ezekre a randikra?) Valahogy nagyobbnak tûnt mint a képeken – magasságban felért velem. Kilóban is. Döntés azonnali volt: nem lesz a kedvesem. Elzavarni nem akartam, mert a negatív érzésem csak enyhe fokban jelentkezett: nem volt annyira ronda, taszító, hogy még megjelenni is égô vele. Beültem vele beszélgetni: kedves, aranyos szolíd lány, akitôl megint érdekes magánéleti sztorit hallottam, megint meglepôdhettem, hogy nem csak a filmeken van 15 éves korkülönbség, hanem az élet is produkál ilyen aranyos jelenségeket. Igaz, túl érett nem lehetett a pasi – korához képest biztos – mert a harmincas évek dereka után nem elôremutató dolog még motoros pizzafutárként tengetni az életünket – nem ideiglenes jelleggel! A szülôk próbáltak tiltakozni, természetesen nem nagy hatásfokkal, ám az élet azért dolgozik helyettük és szétszakítja amit szét lehet: a haverok fontosabbak lettek a srácnak, mint a barátnôje. S hiába fiatalság, tapasztalatlanság, de a lány megtette, amit megkövetelt a haza és a helyzet: lelépett!

AD2: Kicsit magasra nôtt, szinte centire ugyanakkora mint én. Piszhológus. Erre a randira fel kellett kötnöm a gatyámat, hiszen egy igazi lélkekbúvárral fogok elbeszélgetni, aki szakmájából kifolyólag azonnal le fog venni sok mindent. Mit neki testbeszédbÅ‘l olvasni, mit neki pár szó a családomról – máris átlátja a gyermekkori sérüléseimet, mit neki elmúlt szerelmekrÅ‘l szóló problémák és szakítások, azonnal leveszi, hogy mennyire elviselhetetlen vagyok egy párkapcsolatban, beszélek a munkahelyemrÅ‘l és máris tudni fogja, hogy mennyi feszültséget viszek haza onnan. Ahogy telcsin beszélgettem vele igazán nyugodtnak tűnt: semmi provokáció, semmi szakmai kérdés, semmi dokinénis interjú. Persze én nem hagyhattam ki a finom célozgatást arra, hogy micsoda elônnyel indul az egy órás beszélgetésünk alatt…
Megpillantva ôt – a fotóihoz képest természetesen – kicsit más volt: pár ránccal öregebb és nehezebb pár kilóval. Egyik sem zavart – csak egy pillanatig. Ã?tkalibráltam a bennem lévÅ‘ képet a valósra – 5 perc általános kezdÅ‘ kommunikációs nyögdécselés erre pont jó alkalmat adott. Elkönyveltem magamban, hogy az elsÅ‘ látásra szerelem megint elsétált mellettem, de hátha a randi végére megszokom, sÅ‘t a benne lévÅ‘ bájat is meglátom. Majd beszélgetés közben felmérem jobban és megkeresem az elsÅ‘ pillantásra nem felbukkanó szép részleteit.

Egy dologra nem számítottam: döcögni fog a beszélgetés! Nem tud/mer előhozni témákat, sztorikat, nem mer érdeklôdni és kicsit talán kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben.
Úgy hittem, majd jól fel kell kötnöm a gatyámat, mert igen éles, kemény, provokatív kérdésekkel fog bombázni és kihozza minden helyzetbôl a lehetô legélesebb konfrontációt. De nem. Egy muja, csendes, kissé zavarban lévô, magába fordult nôvel találkoztam, aki egyetlen egy komoly, hosszútávú (30 felett már azért illett átesni legalább 1 db min. 2-3 évesen) kapcsolattal sem rendelkezett! Nôtt az a határozott meggyôzôdésem, hogy pszichológus, ha baj van, valóban nem sokat képes segíteni – sem magán, sem máson! Igazából azért fizetünk neki, hogy végighallgassa hülyeségeinket, amit már a barátaink is unnak – másra nem jó…

Szóval ismét tanultam valamit, ismét hallhattam valamit – randiról randira újabb és újabb nagy flasheket kapok az életbôl-életrôl. Basszus: talán egy élet is kevés lenne mindent megélni, mindent hallani és tapasztalni, hogy már ne hallhassunk olyat, amire ne tudnánk rábólintani: igen, ez meg volt!