1, Kezdeményezek a társkereső oldalon, jön is rá a válasz. Egy 30-as éveinek közepén járó hölgy, aki saját bevallása alapján csinos, a fényképe csak egy arckép, ami igazolja is ezt az állítását.
Gyors levélváltás és lényegretörő válasz: nem a levelezés híve és azonnal megadta a skype címét. Még aznap este rákerestem, megtaláltam és beszédbe elegyedtem vele.
Az ilyenkor bevett udvariassági körök is elég nyögvenyelôsen mentek, aminek az okára nagyon hamar fény derült:
“Ô: nem vagyok nagyon dumcsizos kedvemben, bocsi, esetleg majd beszelhetnenk máskor?!
Én: +bocsátva és persze
Ô: nem vagyok bunko….
É: majd akkor írj, ha lesz kedved 1 picit csevegni
Ô: meghalt az apam,az ocsem ma volt pesten azonositani
É: jaj. Részvétem…
Ô: belefulladt a dunaba ;(
É: Nehéz ilyenkor mit mondani…
Ô: Még nem tudjuk mi történt s hogyan.
É: Sajnálom. Most búcsúzok is s ha bármiben tudok segíteni, írj!”

2, A következő adatlapra bukkantam:
“Gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Egyelőre nem akadályoz semmiben, élhetném az életemet mint bárki más, akár gyereket is szülhetnék – de tudom, hogy három, legfeljebb négy év múlva már nem biztos, hogy élek. Gyereket ezért nem szívesen hagynék örökbe, de ha van férfi, aki vállalja, hogy előbb-utóbb elmegyek, és velem töltené a hátralevő időt, boldog lennék, és hiszem, hogy őt is nagyon boldoggá tudnám tenni. Rövid szerelmünk idején sziporkázó szellemi társa, lelki másik fele, odaadó szeretője lennék. Fontos a tartalmas szellemi megértés, lelki összetartozás és a két test eggyéolvadása.
Csak harmickettő vagyok, de idősebb vagyok a koromnál, úgyhogy 35 és 55 közötti férfit keresek.”

3, Újabb adatlap:
“Meghalt a férjem és itt maradtunk a gyermekeimmel, 2 apró árvával. Nem eltartót és nem apát keresek, hanem egy olyan férfit, aki képes erőt és kedvet adni az élethez, ami esetleg később egy komoly kapcsolattá fejlődhet. “