Életem első netes randija
Nos, a személyes élményeim ismertetésében egyik legfontosabb, kihagyhatatlan állomása életem leges-leges-legelső netes randija, mégha számomra az igazán meghatározó a második alkalom volt. De eredményétől függetlenül – mindenféleképp említést és bejegyzést érdemel e blogon!
Még az ősidőkben kezdtem, amikor a modemes netezőt nem őskövületként mutogatták, hanem ez volt az egyetlen elérhető és nagyon nehezen megfizethető módja a közember számára, hogy hozzáférhessen a világhálóhoz. Amikor még nem alap, hanem kiváltság volt az irodákban a net. Amikor még csak kóstolgatták idehaza ezt az egészet. Amikor még videók és filemegosztók főleg csak az egyetemek szerverein terjedtek. Amikor youtube és a blogírás sehol sem létezett. Szóval akkoriban rátaláltam egy társkereső internet site-ra: műkődésének metódusa nagyon hasonló volt már a maihoz egyetlen egy óriási különbséggel – vakrepülést kellett bemutatni, mert a digitális fényképezőgépek még nem terjedtek el annyira, mint manapság – pl. egy 3 megapixeles átlagos gép akkoriban annyiba került, mint megapixeleinek száma beszorozva 100.000-rel! Ilyen körülmények közt csak a scannerrel rendelkezők (vagy ilyen kollegát ismerők) tudtak magukról feltölteni 1-1 rosszabb minőségű fotót.
Ez a fantázia, a bátorság korszaka volt! A szövegben látni, érezni kellett a másikat, pár mondatos leírása alapján kellett valami reális képet alkotni róla! Ha kértél s közölte, hogy nem tud küldeni, akkor bizony ezt el kellett fogadni, mert – ellentétben a mai viszonyokkal – teljesen reális volt. Ha a levelezés és a telefonos beszélgetés után egy kicsit is szimpatikusnak tűnt, akkor bizony be kellett vállalni úgy egy találkozót, hogy szinte fogalmad sem lehetett milyen pofival, milyen alakkal fogsz eltölteni 1-2 órát!
(Ez bizonyára pár férfitársamnak lényegtelen, de én bevállalom: nálam bizony fontos a testi vonzalom is!)
Levelezni kezdtem – magasság/kg/életkor optimális volta miatt – egy lánnyal. Fénykép nem volt adatlapján – bevallom, az enyémen sem. Diplomás, marketing szakmában tevékenykedő, elhivatottsággal rendelkező (Biztos kapok erre is negatív kritikát, de tetszett, mert nekem az életcéllal rendelkezők jönnek be) ill. mondatai alapján is mindenképp egy értelmes embernek tűnt.
Több levélváltás során sikerült az alapadatokat megtudnom s nagy léptekkel közelgett az a pont is, amikor át kellett térnünk egy másik kommunikációs formára. Bevallom, izgultam, mikor megkaptam a számát és hívnom kellett s – a lebőgéstől való félelmem nagyobb volt, mint a józan eszem és a gyakorlatom -, így egy kis cetlire és szükség esetére felírtam pár általánosnak tűnő és az elakadás esetén bedobható kérdést, hogy a folyamatos társalgást biztosítani tudjam. (Abba nem gondoltam bele, hogy ha már telefonon keresztül is akadozik a beszélgetés, akkor már nem sok értelme és eredménye lesz a személyes találkozásnak!) Felesleges óvintézkedésnek bizonyult: gördülékenyen mentek a dolgok s ezért 20 perc után meg is állapodtunk a találkozó helyszínében és időpontjában.
Munka után egyenesen odamentem a megbeszélt helyre: ő is akkor végzett. Mivel parkolóhelyet a környéken szinte reménytelen találni, így – “igazi nemes gesztusként” – kiállítottam a sarokra, hogy arra hajtva beugorhasson egy pillanatra megállított autómba.
Dicsérem a pontosságát: időben érkezett.
- Na jó, de ha nem láttunk egymásról fényképet, mégis miről ismertük meg egymást? – merülhet fel olvasómban. Végülis a recept egyszerű: ő – az akkor még igen jellegzetes fényezésű – autómról, míg én reménykedhettem, hogy abban a pillanatban ő lesz ott az egyetlen várakozó lány.
Beugrott - fő a bizalom felkiáltással – én pedig elindultam. Igazán csak az első piros lámpánál kaptam lehetőséget arra, hogy gyorsan megszemlézzem, megismerkedhessek külsejével. Puszit is akkor kaptam e szőkésbarna hajú, kék szemű, nem vékony, de nem is dagi – inkább olyan nőies formájú, fantasztikus cicivel (üdv Sagittar!) rendelkező lánytól. Kellemes gömbölyűsége már az első pillanatban elnyerte tetszésemet. Vidám és mosolygós természete pedig a második pillanatot tette széppé.
Kellemesen elbeszélgettünk: volt ugyan egy kis zavartságérzet, tapogatozó kérdések néha túl általánosra sikeredtek ill. lyukra futottak, ám az óra végén hazafelé szállítva megállapodhattam vele a második randi időpontjában. Annyira rámenős még nem mertem lenni, hogy megcsókoljam, de éreztem, hogy csak idő kérdése. Addig is örültem, hogy sikerült kikapnom egy igényes, kellemesen öltözködő, igazi managerkörnyezetben mozgó, értelmes, egyetemet végzett lányt…
Második találkozónk a csillaghegyi strandon következett be. Az ő szép kis kocsijával mentük, egy piros és vadonatúj Golffal. Ott már fél napot töltöttünk el közös programot csinálva: nem csak beszélgettünk, hanem valami aktivításfélével közös élményeket gyűjtöttünk ill. a szituban felmérhettük egymás viselkedését. Én pedig galád módon az ő testét is alaposan szemügyre vehettem! A vég bekövetkezett: akartam! A csók is elcsattant este otthona előtt.
Szemfülesen nem akart feljönni a következő alkalmak egyikén sem hozzám: valószínűleg sejtette milyen galád szándékkal invitálom kies lakomba. Cserébe – csavarva egyet a helyzeten – én szerettem volna így vagy úgy felmenni hozzá. Szüleivel élt még, annak ellenére, hogy keresete már lehetővé tette volna akár albérlet, akár hiteles lakásvásárlást, de ez engem nem annyira zavart. Viszont egyszerűen kíváncsi voltam milyen körülmények közt, milyen szobában él: annyi minden következtetést le lehet vonni. Mennyire rendszerető, igényes, tiszta, milyen az ízlése, mennyi időt tölt otthon, van-e igénye egy kellemes magánszféra megteremtésére, milyen színeket szeret, miket olvas, mennyire képes magáról (s később családjáról) gondoskodni, milyen “ellátmányt” (nevelést) kap otthonról, s milyen beállítottsággal érkezik, stb.
Viszont hiába próbálkoztam, nem ment lépre, nem akart felinvitálni. Csodálkoztam egy picit, mert lassan már kezdtem úgy érezni, hogy kezd szővödni köztünk valami, már lassan átcsapunk a randizások korszakából a járáséba. Azt gondoltam, hogy talán még a szülkeinek nem akar bemutatni, azt érzi korainak.
Az ötödik találkozásunk estéjén segített meg a sors! Este 11 felé vitem haza. Rendben elbúcsúztunk egymástól, ő távozott. Ahogy elindultam egy óriási pattanáshang kíséretében a kuplungpedál beesett. Puff: ezzel a kocsival sehova! Elő a telefont és segítség hívása következik – ill. következett volna, mert tárcsázás közben lemerült. Szép helyzetben voltam, mert a II. kerület mélyéről, este 11-kor hazajutni tömegközlekedéssel szinte lehetetlen. Mit is tegyek? Maradt a kapucsengő!
- Szia, én vagyok.
Meglepődőtt.
- Elromlott a kocsim, nem tudok vele elindulni. A telefonon is cserben hagyott. Hívhatnék tőletek segítséget?
Zavart és hosszú csend.
- Na jó, gyere.
Felbaktattam. Ô nyitott ajtót, szülei elrejtőztek a nagyszobába. Nagyon hevesen elnézést kértem, biztosítottam, hogy nem szívesen zavarom meg ilyenkor családját, de muszáj vmi fuvart hívnom. Beráncigált a szobájába, ahová már be volt készítve a vonalas készülék.
Nem is igazán néztem körül, a feladatomra koncentráltam. Miután sikerült szegény apámat felébresztenem és a címet bediktálva egy fuvarra invitálnom – mert a pénzem sem volt elég egy taxira – elintézve és megnyugodva tettem le a kagylót. Már csak ki kellett várni azt a kb fél órát, amíg ideér. A várakozás idejére volt pár ötletem! :-)
Hirtelen megnyugodva körülnéztem e kedves leányszobában. Hááááát, leesett az állam! Kb. 20 éves bútorok vettek körül, de nem tiszteségben megöregedve: leszakadt ajtajú íróasztal, amiről ráadásul valamikor elhalálozott furnér borítás is. Polcain irgalmatlan kupiban hevertek a különböző füzetek – talán még az általános iskolából maradtak ott. A falipolcokon művészi és ősi rendetlenségben szerteszéjjel a könyvek. Az ágy – szintén nem mai darab – bevetetlenül és gyűrőtt ágyneművel. Itt ott üres csokipapírok. Döbbenetes volt az az ellentét, amit az eddigi megjelenése és szobájának kinézte közt tapasztaltam.
Nem vagyok túl rendtartó vagy betegesen igényes. Mégis megrázott ez a látvány! Nem a szegénység (ami ellentétben állt a környéken lévô ingatlanok iszonyatos árával), a régi bútorok, mert lehet köztük is szépen és tisztességben élni. Inkább a nem odafigyelés, a teljes nemtörődőmség váratlanul szembeötlő megnyilvánulása. Akkor még nem feleséget, engem és gyermekeimet ill. háztartásomat ellátó asszonyt kerestem (félreértés ne essék: az asszony nálam nem egyenlő a házicseléddel, aki kipucol mindent, hanem aki megszabja az irányt és az elérendő életminőséget s akivel ezért együtt tehetünk!), de mégis mellbevert.
Alig vártam, hogy leteljen a 30 perc: nagyon rosszul éreztem magam. De ő is. Tudta, hogy bibis a szitu s ezért nem akart eleddig sem felvinni. Pár nap alatt azért megemésztettem és találkoztam vele ismét. Valamiért a következő alkalommal már feljött hozzám és megtörténhettek azok a dolgok, amikre olyannyira vártam. Kellemesen esett.
Még párszor találkoztunk, de a kapcsolat elkezdett lefelé ívelni.
De a végét mégsem a kupi okozta megrázkódtatás okozta, hanem az exem, aki újfent meglágyította szívemet és belebonyolódtunk egy századik újrakezdésbe…
Nők. :) Na jó, nem szítom az indulatokat. :)
Miért baj az, ha valaki kicsit kupis? Én sem tartok tökéletes rendet magam körül, mert akkor tuti nem fogok megtalálni semmit. :) De a takarítást szeretem, megnyugtat.
Jó régen születhetett meg ez a témaindító levél :-) Tartalma a mostani időkre is érvényes, talán annyival másabb, hogy már az első randin szexelni akarnak rögtön :-)
Csabi itt nem a kupiról volt szó… hanem a szokásos, hogyan látszódjunk másnak mint akik vagyunk stílusról. Mondhatnám ronda szóval: úrinő, paraszt pipaccsal :-)
Valahol már írtam ilyen és erről hozzászólást, hogy kívülről még valahogy ad magára a nő, de ha felmész hozzá sok esetben gyomorforgató az amit látsz.
És sajnos egyre több ilyen háterű nő keresgél a királyfit, hogy az majd kiszabadítja az örökölt, vagy maga által okozott “disznóólból”.
Pláne ezt tetézi ha még gyerek is van… és rossz megélhetési körülmények. Elvárás az van …
( Viszont ez ma már nem csak a párkeresésre jellemző, sajnos egyre több embernél látni a hétköznapok során. Na nem politizélek.)
Meglehet, hogy ez a történet ma is megállja a helyét, előfordulnak ilyenek.
http://fvtr.blog.hu/2008/03/02/nekem_sem_22
Vajon miért nem lep meg, hogy a záró mondat, – az exbarátnővel való „kibékülés” – senkiben nem okozott lelki traumát ? :-) Bezzeg, ha a szöveg úgy ért volna véget, hogy a kibékülés a leányzó és az exbarát között történt…
Azért attól függetlenül egyetértek: a mutassuk másnak magunkat tendencia jellemző.
Miért lenne az másabb? Szerintem mindkét eset egyenértékű, akárcsak az idősebb pasi-fiatalabb nő és az idősebb nő-fiatalabb pasi esetek is. Egyik nem sem élvez az én nézeteim szerint előnyt a másikkal szemben a párkapcsolat kérdéseiben, mindkét nem egyenrangú fél.
Pillanatnyilag nálam is csatatér van, de a növények élnek és virulnak… az jó nem? :)
A “rend” jelentheti, hogy vmi jól működik, vitális.
A patikában másféle rend van, de oda a betegek járnak.
Lehet választani :)
Rend a lelke mindennek.
Még ha beteg is a lelkülete sokaknak :-)
Ennyi volt a gondja? Azt hittem a csaj férje várta vadászpuskával. A levélíró nem ismeri a kilátástalan küzdelmet a szétszórt zoknigombócokkal. Valahogy mindig újratermelődnek. Amúgy felmelegítve csak a töltött káposzta jó. Fogadjunk, ma már nem tart a kapcsolat az ex barátnővel.
Bizony sokat elárul a környezet, csak tudni kell helyesen olvasni a jelekből. Engem annak idején megfogott a rend és a tisztaság ami akkori barátnőm (mai feleségem) környezetében volt. ÉN magam nem vagyok annyira rendes (zoknigombócok azért nincsenek a lakásban).
Akkor még nem tudtam, hogy mi rejtőzik eme kínos rendesség mögött. Mára már tudom, egyfajta kényszeresség. A belső rendezetlenség külső kompenzációja ! Mindig mindennek elvágólag kell állni, de még a kiskanalaknak is a fiókban. Valóban egyetértek a patikába rend van, de oda a betegek járnak. Az ami kezdetben szimpatikus volt és jól működött, mára az egyik fő konfliktus forrássá vált.
Béla: én inkább tisztaságmániás vagyok, de nem mindenáron. Sosem veszekedtem egyik barátnőmmel sem, ha századszorra hordták be a sarat a padlóra, inkább kicsit sóhajtozva ugyan, de századszorra is nekiálltam felmosni minden hangos zokszó nélkül. Nem azért, mert nem mertem, hanem mert ez is az élet része, ezért kár nekiállni vitatkozni (kivéve persze, ha a delikvens tud levitálni). Az íróasztalomon pl. hatalmas a kupi, de így találom meg azt, amire épp szükségem van, pl. a kupi alján lévő poros(!) :) lapocskára, ami kihúzván ugyan apró cafataira szakad, és ugye használat előtt össze kell még hegesztenem a puzzle darabjait, de az élet már csak ilyen. Mondjuk az ujjnyi vastag port és koszt én sem bírom, volt már szerencsétlenségem egyik haveromnál hasonló “Hová a f*szba tegyem a kabátom, ha nem akarom este kimosni?” elmélkedéshez az előszobában ácsingózva – de hát ezt is el lehet intézni egy belső sóhajjal, és kényszeresen vigyorogni minden sz*rra. :) Azt már meg sem említem, hogy ha rend van a szobában, nem tudok elaludni, annyira frusztrál a műviség. :) Nekem az otthon a kényelmes életet jelenti, ami csak úgy képzelhető el, ha az ember nem katonás sorrendbe teszi le a lehulló szempilláját is. Ebből kifolyólag én sem tudnék megélni egy rendmániás leányzó mellett.
Ha már ruha: a levedlett ruhadarabokat mindig egy helyre gyűjtöm, kivéve az alsókat és a zoknikat, azok azonnal mennek a kosárba. Tudom-tudom, “ruharasszizmus”. :) De nem olyan kényelmes Bundy módra kifordítva hordani az alsót. :S
A gyüjtőfogalmak értelmezése meghatározó egy kapcsolatban, mert nem függetleníthető szubkultúrától, neveltetéstől, egyéniségtől, elvárásoktól.
Nekem rend a papír mellett a toll, víz mellett a pohár: Te esetleg falra mászol tőle, húzgálod a fiókokat stb.
Nincs ezzel semmi baj: ha két ember ugyanúgy vélekedik vmiről, jól megvannak együtt, ha az egész világ másképp vélekedik is.
Csabi csinálta volna meg a franc századszorra, még eleinte “talán”, de más figyelmetlenségből/akarattal behordott sarát már ne én pucolgassam, ha annyi esze nincs, hogy óvatosan közlekedjen, pláne ha tudja, hogy férfiként egyedül élek, ne csináljon extra munkát nekem.
Amúgy, ha mint nőben annyi jó érzés nincs, hogy észrevegye koszt okozott, és tegyen ellene… hááát, inkább ne jöjjön.
Én még arra is pikkelek, ha valakit megkínálok egy pohár valamivel, legalább legyen figyelmes, vigye ki a poharát a mosogatóba. Nem kell elmosogatnia, csak helyezze be. Ha ennyire nem képes, köszönöm nem kérek az ismerkedésből.
Más, ennél már csak az a rosszabb látvány, mikor egy kívülről mondjuk szép és csinos nő, rongyos vagy épp elöl hátul foltos fehérneműben jelenik meg. Mert ugye ebben az erotikától bűzölgő, erkölcsöktől mentes világban épp úgy fontos a tisztaság és ápoltság, mint a szűk és tágabb környezetünk rendje. Vagy épp a tampon és egyéb női eszközök nem a wc-be történő elsüllyesztése, vagy használt női fehérneműk pláne jeles napokon zsákban/külön tartása. Bár sokakat még ezek a dolgok sem zavarnak.
És én nem a zoknigombócokra, porra gondolok, hanem, hajszálakról itt-ott, a lefolyóban, az edények külsejéről belsejéről… a hűtőben vagy máshol lévő lejárt dolgok szagáról, kidobásáról. Sorolhatnám még…
Néha elég szemet vetni a fürdőszobára, wc-re, szekrények belső tartalmára, konyhára, szobára, egyből lejön kivel van dolgunk.
Csak emellett nekem ne játssza meg, hogy igényes, felsőbbrendű, és neki senki nem felel meg, mert ő a NŐ… nagybetűkkel.
Tükör neked akkor tényleg a patikárius lánya a legmegfelelőbb választás, csak lehet nehezen viselné a horgászcucc bukéját. Az egy hetes haltáp se kutya a garázsban. Volt benne részem.
A kocsiban tartom, jobb mint a légfrissítő :-)
Nem kell finnyásnak lenni Rita, csak hétköznapi aktív dolgokról írtam férfiszemmel …. bár megértem, hogy valamivel próbáltál visszavágni :-)
Rita!
Az még jobb eset, ha a garázsban tárolja és nem a hütőben van a kaja között. Csak szólni nem merjen érte az ember lánya :-)
Na az sem kutya, ha a zoknigombócot (vagy nylonharisnyagombócot) gyártó maga a tisztaság- és rendmániás, de csak a másikkal szemben.
Szólás és szólás közt is van különbség… vagy egyszerűen szó nélkül meg kell csinálni, hogy ne legyen belőle konfliktus.
Amúgy egy nőnek kell/kéne rendet és tisztaságot tartania… ez van lányok, ha tetszik ha nem… de szégyen mikor férfiként kell példát mutatni. Akár a főzésben.
Már anno az általános iskolában is tanították a lányoknak a főzés tudományát, vagy ha épp olyan családban nőtt fel akkor ott.
A mai nők… vagy nem akarnak, vagy nem tudnak, vagy ha akarnak az is ehetetlen :-)
Kevesebbet kéne randira járni, a net előtt ücsörögni… és kicsit szorgalmasabban, okosabban részt venni a háztartásban.
Értettem, szó nélkül. Kérek engedélyt meghunyászkodni. Én most olyan porszívóra hajtok, ami magától kitakarít, láttatok már valahol? Állítólag lehet kapni.
Szó nélkül megcsinálni, hogy ne legyen belőle konfliktus??? Ezt pont te mondod, aki nemtetszésének mindig hangot ad? A szó nélküliséggel csak egy baj van. Minden úgy lesz, ahogy bevezetik. Ha csak alkalomadtán egyszer-kétszer kellene elpakolni, nem gond. De amikor mindig, már csak azért is széthagyják… ott egy idő után már nem lehet/nem szabad szó nélkül hagyni.
Azért, mert a nőnek kell a tisztaságot tartani, a férfinek nem illik azt megbecsülnie?
A főzés a másik kedvencem, amikor a tányér kinyalása után is azt lehet csak hallani, hogy ehetetlen volt. Vagy amikor az a legnagyobb gond, pedig még el sem készült, de biztos rossz lesz az ebéd, mert hosszában van felszeletelve a zöldség, nem karikára.
Hogy tudnád ennél szebben megkérni a pecázó társadat, hogy Légyszíves, ne tedd a kukacokat a hűtőbe, a kaja mellé! Aztán ne boruljon el az agyad, amikor látod mászni a kedves csúszó-mászókat, mert nem jól csukta rá a tetőt.
Kicsi Nő
Horrorfilmekben szoktak a hűtőben kukacok mászkálni brrrrr. A férfiak és a konfliktus, külön regényt lehetne írni belőle. Hanyatt-homlok menekülnek előle a bátor, hős férfiúk.
sziasztok hőlgyek
ismizünk?
senki?
Kedves Tükör!
Csak az a kérdésem, hogyan kell megoldani, hogy egyetlen hajszál se kerüljön a lefolyóba? Használok ugyan szűrőt, amit tisztítok is, de az 50 centis hajszálaimmal így is nehezen bírok: egy-egy lecsusszan. Amúgy a hajszálak mindenütt föllelhetők a lakásban, bizonyos sarkokban helyes porcicák szerveződnek köréjük.:) Hetente egyszer porszívozom, szerintem ennyiszer elég. Rendszeresen takarítok, de nem akarom túlzásba vinni. Inkább foglalkozom a kisfiammal, minthogy minden tökéletesen ragyogjon. Amúgy jellemzően közösen takarítunk..még abban a korban van a gyermek, amikor élvezi csinálni.:) Szép estét:
Vera
Vera… neked írtam ? … nem :-)
Amúgy ha állat van, vagy épp hosszú a haj, önkénytelenül is hullik valami le a padlóra, tehát az heti 1, szerintem nem elég.
Kádnál pláne, azoknál akik egyáltalán nem törődnek vele, vagy szűrőt nem használnak.
A többi észrevételem továbbra is fenntartom.
Kedves Tükör!
Úgy tudom, Te mindenkinek írsz, a mindenkinek pedig én is részhalmaza vagyok. A haj valóban hullik…no nem önkénytelenül hanem önkéntelenül….még ha rövid is, csak az nem olyan látványos. Jót szórakoztam az “önkénytelen” kifejezésen. Ez nyilván az önkényes ellenkezője.:) Amúgy a hajbányászat a lefolyóból napi program nálam. Szia:
Vera
Na, ja! A fű önkéntelenül nő, a szilva önkéntelenül hull a fáról, az ember pedig önkényesen szőrszálhasogató, hogy kötekedhessen.
Örkénytelen ez az egész :-)
Nem értem, az én lefolyóimban nem marad meg a haj, pedig az enyém is hosszú. Azért ki szoktam sikálni, úgy szeretem ha csilivili.
Ugyan már: miközben milliók halnak éhen, válnak hajléktalanná, fizetésképtelenné, az jelentené a fő problémát, hol akad el egy hajszál?
Értem én, hogy az ember képes felfogni az “értelmen túl” élményét is, de erre alkalmassá kell válni.
A pitiánerség elvetésével kezdődik…
Permanencia ez már “hajszálhasogatás”.
Ennyi erőből minden hozzászólásba és szavaiba bele lehet kötni.
Ez nem pitiánerség ? :-)
Én egy globális, átfogó igénytelenséget szemléltettem.
tükör
A hajszál is szőr :)
Nem neked írtam, hanem mert napokon keresztül a hajszál és a lefolyó a világrengető probléma, mintha ezen múlna egy kapcsolat.
No meg néhány betű elvétésén ?!
Nem én kötekszem veled, de az igényesség is kinek-kinek mást jelent.
Sokan gondolják, hogy a lakás (autó, kert stb) van értem és nem fordítva. Eszköz ahhoz, hogy az élet lényegesebb területein lehessen színvonalat teremteni.
Azt gondolom, elég sivár program reggeltől-estig az élet nyomainak eltüntetésén fáradozni.
Na ja, ha idetévedő nők egyesével csak ezt válaszolták volna meg kb. 20 oldalon… tényleg unalmas lenne. Így is az, hogy mindenki mossa kezeit :-)
Pláne látatlanban, mikor lehet abból már egy paróka is kijönne… írni ugye bármit lehet :-)
Ja csak eszembe jutott egy tábla a sivárságra : “Tiszta udvar rendes ház”
U.i.: A disznóólban a disznó érzi jól magát :-)
Szívesebben olvasnék ilyesmit:” jóindulatú, tiszta gondolatok = rendes ember”
Köztük sem rossz lenni.
Gyakran beszélgetsz disznókkal? :)
Mindent a maga helyén :-)
A témaindító levelet újra elolvastam, a hozzászólásokkal együtt.
Valóban előfordulhat, hogy valaki nem a megfelelő környezetbe születik, nem a megfelelő családi háttér jut neki, örökölt disznóóllal rendelkezik.
Nem feltétlenül akar másnak látszani, mint aki valójában, de nem is egyszerű egyik pillanatról a másikra kitörni egy közegből, még akkor sem, ha egyébként szeretne.
Van, aki már gyerekként, fiatalon rájön, hogy nem érzi úgy jól magát. Van, aki rájön magától, hogyan s miként kerülhet ki onnan. Van, akit mások akarva-akaratlanul rávezetnek.
Szerintem, nemcsak a „disznóólban élő” hibája egyértelműen az az igénytelennek tűnő állapot. Lehet, hogy az öröksége neki egy természetes állapot. (Persze ez nem mentség) Annak is felelőssége, aki észreveszi, és nem tesz róla neki említést. Például azért, mert azt gondolja, nem az én dolgom, vagy, mert szegény olyan érzékeny meg ne bántsuk, de egyébként olyan jó ember. Annak is felróható, aki mondjuk ismerkedik és ebből messzemenő tanulságokat von le, de nem teszi még finoman sem szóvá.
Más:
Azért mert nem ismerünk egy kifejezést, még nem biztos, hogy nem használatos…
De ha elírás, akkor sem ezen kicsinyeskedem.
Mi csak csevegünk itt lefolyókról, hajszálakról, zoknikról, mind része a mindennapi életünknek. Nem lehet mindig komoly dolgokról beszélgetni.
Kicsi Nő, ne tudd meg mennyit szenvedtem amiatt, anyukám a fenekünk alá rakott mindent, mikor külön költöztem, azt sem tudtam, mivel kell egy kádat kisúrolni. Rengeteg időm ráment, amíg megtanultam gyorsan és hatékonyan takarítani. Nem szégyellem, exeimtől is mind tanultam valamit. Mindegyiknek volt valami rigolyája, de hát ez is az alkalmazkodás, összecsiszolódás része.
Látod Rita, különböző életünk volt és a végeredmény hasonló lett :-)
Nekem semmi nem lett a popóm alá rakva gyerekkoromban, mindig segítenem kellett, de nekem sem tanított meg az anyukám egy csomó dolgot, ami a hasznomra válhatott volna. Kár azon elmélkedni, hogy ez felelőtlenség, tudatlanság volt-e anyáink részéről.
Viszont levontam a következtetést: a gyerekeim nevelésénél nem csak arra kívánok hangsúlyt fektetni, hogy felnőjenek, hanem, hogy az „életre” neveljem őket. Ha valamit mondok nekik, a miérteket is próbálom elmagyarázni.
Na igen, menet közben kiderül pár dolog a másikról. Mindenkinek megvan a maga története, élete, életmódja. Első körben persze rajtunk múlik, hogy mennyire tudjuk ezt elfogadni (ha már első látásra “beleszeretni” nem tudtunk). Szerintem ez az első próbatételek egyike. Mert nem csak egy nekünk tetsző testet és pár kedves szót kapunk (az egy teljesen más szolgáltatás…), hanem egy komplett életet is, amit szépen hozzá kell illesztenünk a miénkhez. És ez az igazi művészet. Elfogadni a másik “hülyeségeit”. Vagy ha nem megy, akkor őszintén eléállva, esetleg pici fondorlattal (jószándékú, nem bántó módon) rávenni egy-két nem túlzottan csábító szokásának megváltoztatására. Persze mindeközben készenállni arra, hogy Neki is lesz pár apró kérése…
Ez nehéz. Ehhez érzék kell. Ezért mondom, hogy “művészet”. Márpedig nem lehet mindenki művész. De legalábbis nem egyforma szinten. Kinek feljebb, kinek lejjebb található az a tűréshatár, amin belül mocoroghatnak a dolgok. Persze ez a tűréshatár is tologatható, fejleszthető, mondjuk úgy, hogy néha megkérdezzük magunktól: “Tényleg leáll a légzésem, ha hajszálát néha nekem kellene kihorgásznom a lefolyóból?” vagy “Biztos, hogy megbaxna a rézfaxú bagoly, ha az egyik büdös zokniját a hálószobából, a párját meg a konyhából kellene elővarázsolnom?”
Szerintem a posztbéli főszereplő szimplán megijedt a “feladattól”. Végülis igaz, nehéz egy már megszokottból (ex) átugrani egy másikba, ami ráadásul úgy néz ki, sok melót is igényel. Amúgy nemes lélekre vall az “ilyen kupis nő nem kell”-döntés után még járogatni vele… “azért”.
Ebből is látszik Kicsi Nő, a takarításon az égvilágon semmi nem múlik. Az életre nevelés valóban nagyon fontos, szerencsések a gyerkőceid.
Igen, előbb-utóbb minden kiderül, kívülről csilli- villi a nő, a lakása meg olyan, mint egy putri, és hány van ilyen.!
Sose értettem ezeket a nőket, ha magára igényes tud lenni, és nem sajnálja a pénzt rá, akkor a lakására miért sajnálja?
Előbb-utóbb úgy is ki fog derülni, hogy milyen körülmények között él, nem de?
S akkor jön a fekete-leves, meg a magyarázkodás!
Én az ilyen nőkből nem kérnék ha férfi lennék, de ez vonatkozik vissza fele is!
Rita, én inkább úgy fogalmaznék, nemcsak a takarításon múlik egy kapcsolat, de sok minden múlhat azon is.
Kb. fél éve egy baráti körömbe tartozó házaspárnál voltam, nekik is 3 gyerekük van. A srác sokat dolgozik, jól is keres, a csaj nem egy „otthon szorgoskodom” típus, sok mindent magára vállal, de nem bírja. Állandóan pörögnek, rohannak, ez a gyereknek sem jó, persze nekik sem. Anyagi helyzetük jó, de mégis mindig pénzügyi problémáik vannak. Miért? Mert ők is beleestek sznobság a csapdájába, hogy többnek akarnak látszani, mint amik valójában. A gyerek ugyebár nem tud felnőni másfél évesen anélkül, hogy ne legyen neki egy 25 ezer forintos fürdőruhája, mert az fenntartja a vízen. Amúgy persze semmit nem ért, mert végig az anyja kezében volt, mert természetesen félt. A kapcsolatukban egyre több a konfliktus, így a lány megkérdezte tőlem, mit tehetne szerintem. Én elmondtam neki, néhány dolgot, amit én másképp csinálnék a helyében. Közben a férj is odajött, és hármasban folytattuk az eszmecserét. Így neki is elmondtam néhány dolgot, amit én kívülállóként, nála is hibaként észrevettem. Ez a férfi (35 éves) így fogalmazta meg a társkapcsolat lényegét, és teljesen egyetértek vele.
Egy kapcsolaton belül vannak női és férfi szerepek. A férfinek az a dolga, hogy eltartsa a családját, anyagi, erkölcsi biztonságot teremtsen társa és gyermekei számára. A nőnek az, hogy nevelje a gyerekeket, rendet, tisztaságot teremtsen a lakásban, főzzön, mosson, stb., ezzel egy nyugalmat, biztonságot teremtve a társa és gyerekei számára. Ha azonban bármelyik szerep ellátása csak egy kis mértékben is sérül, az a kapcsolat bukásához vezet/vezethet.
Én ezt annyival egészíteném még ki, hogy a recessziótól függetlenül, már sokkal régebb óta a családfenntartás szerepét sok esetben egyedül nem tudja a férfi ellátni, így a nő is dolgozik, “átvesz” a férfi szerepből. Akkor azonban ne legyen a rest a férfi a női szerepek közül néhányat átvenni.
S, hogy a társkeresés berkeinél maradjunk: ne is csodálkozzon az a nő, ahol, ha a rend a lakás egy kicsiny szegletében, vagy a munkahelyén még mutatóban sincs meg. De az a férfi sem, aki már a kapcsolat elején úgy áll hozzá, hogy senkit nem tartok el.
Ha valaki a saját családját, gyermekét/eit nem tudja kellőképpen fenntartani, miért gondolják bizonyos nők – akik évek óta panaszkodnak az internet számos társkeresőin, sokszor úgy hogy egy lépést sem mernek megtenni szakítás ügyben – , hogy más, pláne egy egyedülálló férfi ebben partner lesz ? :-)
Kérdezd meg tőlük!!!
Kicsi Nő
Amiket leírtál, azok a hagyományos férfi-női szerepek. Kérdés, egy nem hagyományos világban mennyire tarthatók. Nem a szerepek sérülése vezet a kapcsolati konfliktushoz, sokkal inkább az, ha mereven ragaszkodnak hozzá a felek. A rugalmasság hiánya és az erőn felüli életszínvonal hajszolása túl sok erőfeszítést kíván, nem csoda ha belefáradnak. Fáradtan, idő hiányában hogyan lehet egymásra figyelni? Sehogy. Kifullad a kapcsolat, kiüresedik. Az idő meg csak ketyeg. Ebből lesznek a 40 éves elváltak. Aztán jönnek ide Tükört boldogítani.
A negyedik a bekezdéssel éppen arra kívántam célozni, nem kell mereven a hagyományoshoz ragaszkodni, el is lehet térni (sokszor kell is) a hagyományos női-férfi szerepektől, ha a körülmények indokolttá teszik.
Rugalmasság = Szerepek átvállalása MINDKÉT OLDALON!!!
„Fáradtan, idő hiányában hogyan lehet egymásra figyelni?„ Akarni kell, ennyi a titok.
Kicsi Nő
Az akarás sajnos kevés. Át kell gondolni az életüket, képesek-e, valójában akarnak-e ennyi mindennek megfelelni és ha nem, változtatni amíg nem késő. Az ember teljesítőképessége véges. Aztán egy nap arra ébrednek, csücsülnek a szép házuk medencéjének partján, nézik a drága fürdőruciban lubickoló kölyköket és nem értik, miért nem érzik jól magukat a bőrükben. Az évek telnek, a személyiség csak merevebb lesz az idő folyamán, a test elfárad, az anyagi javak egyre rövidebb időre boldogítanak. És azt kérdezik maguktól: ennyi volt az élet? Lehet a felszínen élni az életet, de nem érdemes. Az anyagi kényszer persze nagy úr, de nagyon nagy szükség van a pihenésre is. Akár egy kis kupi árán néha.
Ha akarok valamit teszek érte, hogy úgy legyen. Innentől fogva pedig elégnek kell lennie az akarásnak.
Ha én akarok a társamra figyelni, megteszem, akármilyen fáradt is vagyok. Ha a társam is akarja még inkább. Persze változik a helyzet, ha a társam nem akarja. Ott már azon kell elgondolkodni, akarok-e ilyen életet, társas magányt.
Néha én is fáradtan megyek haza, de minden este olvasok a fiamnak mesét. Sokan még ezen is meglepődnek. Még óvónők is. Amikor a lányaim kicsi voltak, nekik is olvastam.
Igazad van az ember teljesítőképessége véges, többfelé szakadni pedig nem lehet. Meg lehet teremteni az egyensúlyt, de csak egy fél nem elég hozzá.
Nálam sem állnak glédában a dolgok, nem tartom a szennyest színenként külön szemetesben például :-) Néha hagyom, hogy a gyerekek kitombolják magukat.
Visszatérve az általam említett házaspárra, a legnagyobb baj velük is az, nem mérik fel jól az erőviszonyaikat, a külvilágnak (a jobb módú ismerősöknek) akarnak megfelelni, miközben a felszínen élik az életüket. Náluk nincs gond a pihenéssel, csak ott is „elszállnak”, de nagyon.
Bocs Kicsi Nő, megtévesztett, hogy azt írtad, teljesen egyetértesz vele. Nekem természetes, hogy ha két ember szereti egymást, akkor tehetségükhöz mérten segítenek egymásnak, bármiről is legyen szó. Ha az akaratot tettekbe fordítod, az nagyon jó, de nem mindenki van így vele. Az esti mese a meghitt pillanatok egyike, azért érdemes élni, nem?
Tükör:
A disznó a legtisztább állat lenne, eggyetlen problémája hogy disznóólban tartják.
Sziasztok,
Hasonlóan gondolkodó, egyirányba néző emberek között szerintem nem vita tárgya, mire kell költeni és mire nem, ki hordja a nadrágot és ki a szoknyát.
A mai gazdasági helyzet (válság) is annak a következménye, hogy (az USA-ban) egyesek túlvállalták magukat, nem addig nyújtózkodtak, amíg a takaró ér, hanem jóval tovább. Van kinti ismerős, aki egy egyszerű melós fizetésből, mondjuk egy átlagos jövedelemből tart két autót, emeletes családi házat, motorcsónakot és minden évben hazajönnek látogatóba, a párja nem dolgozik. Azt mondta évekkel ezelőtt, hogy a hiteleit ki tudja fizetni, de hirtelen jött kiadásokra már nincs félretett pénze. Ilyet szerintem mindenki tud mondani az ismerettségi köréből, akár itthon, akár külföldön.
Másik téma. Egy jó kapcsolatban nem lehet kérdés, hogy ki vigye ki a szemetet, ki vigye szerelőhöz a kocsit, ki főzze a vasárnapi menüt. Ha ez nem működik, akkor miért kellett elkezdeni az egész együttélést vagy pláne házasságot? Mert az egyik azt gondolta, hogy a másik majd megfog változni? Ugyan, ugyan!!! Aki nem rakja el a cipőit a hazajövetele után, az 20 év múlva sem fogja, az a nő, aki a teát odaégeti, abból sohasem lesz mesterszakács. Akinek nem tetszenek a másik szokásai, az miért erőlteti a kapcsolatat? Azért a trehány nőknek (pasiknak) ellentételei sem sokkal jobbak! Ahol naponta porszívóznak, egy morzsát sem lehet leejteni, mindent vissza kell tenni használat után a helyére, az sem sokkal jobb, pláne ha kisgyerekek is vannak a rokonságban. Én segítek elpakolni, felhozom a pincéből a zöldséget, elmegyek a piacra, nagybevásárlást is elintézem, tárgyalok az autószerelővel, de nem főzök vasárnapi ebédet, de ha a páromnak kedve szottyanna naponta kitakarítani, abban már nem lennék partner, holott én sem akarok disznóólban élni, de mindennek van határa.
Andras
[b]tükör:[/b] megcsináltam, mert ő pedig még akkor is készen állt a napi minimum 1-2 órás szexre minimum egyszer (de jó esetben kétszer), amikor épp nem volt hozzá kedve, de én igényeltem. :) Így mindketten elégedettek voltunk. Persze őt sem kellett azért félteni, a napi szintű szexuális igény benne is megvolt. De tény, hogy a sok takarítás átvállalásáért cserébe én is kaptam valamit (pl. mikor nem volt kedvem játszani a gyerekkel, akkor átvállalta ezt a feladatot, bár ez nagyon ritkán fordult elő).
Egyébként én sem takarítottam napi szinten, sőt – de a sár az teljesen más, annak nincs helye a lakásban, és ha rászárad a padlóra (miután a kutya széthordta az egész lakásban, gondolok itt főleg a szőnyegre és az elérhető közelségben heverő ruhákra), akkor lehet kézzel súrolni. :S
Most épp alakulófélben van egy kapcsolatom egy 19 éves lánnyal. Ma volt a második randi. Kicsit esetlenül csókol, de mellettem hamar meg fog edződni – még abban is. :) Sajnos erről a dologról még nem esett szó, pedig igen fontos elem egy harmonikusan működő kapcsolatban, a “csak lelki dolgok”-ból pedig már kinőttem. Hmmm, majd lesz ahogy lesz, de feltétlen az elején meg lesz ez is beszélve, hogy később ne okozzon problémát.
Rita:
Nem kell bocsánatot kérned. Azért írtam, hogy teljesen egyetértek vele, mert annak a „hagyományos szerepnek” kellene lennie az alapnak. Azért akadnak kis hazánkban olyan párok, ahol működhetne ez az alap. A szerepek sérülése mindkét oldalon (női-férfi) többféleképpen is történhet, ezt most nem sorolnám fel.
Az biztos, nagyon könnyű itt egymást félreérteni, egész egyszerűen azért, mert mindenkinek más-más élete volt, más-más gondokkal, mint ahogy mindenki más ok miatt van jelen pillanatban egyedül.
Éppen ezért egy általános megfogalmazás mindenkinél más érzést kavar fel, a saját szemszögéből mást érez fontosnak az adott szövegből. /Úgy fogalmaznék, más miatt sérült a szerep, hogy következetes legyek :-)/
Ha valakihez hűtlenek lettek, tesz rá, hogy mi volt a „takarítással”, másoknak az okozhatott problémát, hogy kihasználták (pl. anyagilag), másnál meg az, hogy „emberszámba” sem vették. Van, ahol az jelenti problémát, hogy sok volt a gyerek, van, ahol az, hogy nincs, esetleg nem is lehet. Aki özvegyen marad, mit nem adna néhány lefolyóban lévő hajszálért.
A „párkapcsolatosdi” nehéz és összetett dolog, és tényleg az a legjobb, amit már te is említettél: bűnbak-keresés helyett átgondolni, mi mit ronthattunk el.
G.Andras
Tudod, sok esetben a kapcsolat elején pl. nem hagyják szét a cipőt, csak jóval később érzik úgy a felek, hogy most már mindent szabad. Abból sem szabad messzemenő következtetést levonni, hogy valaki odaégeti-e a teát. Én húszas éveim elején nem voltam egy konyhatündér, most sem vagyok, de már régóta jól tevékenykedem a boszorkány-konyhámban. Megtanultam, mert akartam: szakácskönyvekből, kollegáktól, ismerősöktől, néhány fortélyt ellestem a TV-ből. Viccesen azt szoktam mondani, úgy főzők, mint ahogy vezetek. :-)
Na mi történt, megállt az élet ? Benéztem ide oda, senkinek sem volt közléskényszere ? :-)
A hajszál, az hajszál marad a lefolyóban, mindegy hogy valaki egyedül van, vagy párban él, vagy vágyakozik.
Sőt ahogy tovább egyedül marad az ember még jobban nem tűri meg azt, hogy más után takarítson.
Férfiként amondó vagyok egyedül is lehet rendetlenséget okozni, de ha segítség nincs a nő részéről, vagy nem veszi észre a dolgokat, ott már nagy baj van. Pedig ezeket a “fogásokat” eleve gyerekkorától, nevelés, rászoktatás által kellett volna elsajátítania.
Mint azt, hogy buszon átadjuk a helyet az idősebbeknek, vagy a terhes nőknek.
Én úgy veszem észre sokan nehezen szembesülnek az emberek a hibáikkal, hiányosságaikkal, és férfiként is azt mondom, egy nőnek kell többet tennie, felmutatnia, segédkeznie, pláne, ha a férfit megkívánja tartani vagy szerezni. (Soknál az a baj főleg az internetes pillangók táborában, hogy ezt a testiséggel próbálják kiváltani. ) Csak sajnos manapság a nők elfelejtettek nyelni és tűrni….
De beszélgessünk a nők elsárkányosodásáról is, mikor alapjában biztonságban érzik magukat és azáltal próbálják a férfiakat pattogtatni, kihasználni, nem utolsó sorban a mai kor vívmányaként – legfőképp anyagilag… :-)
tükör
Hirtelen azt hittem, olyan jó hatással volt rád a hozzászólásom, hogy meggyógyultál, de úgy látom még mindig beteg vagy. :-)
Miért is kellene nyelni és tűrni? Nem attól férfi valaki, hogy ezeket elvárja, kikényszeríti.
Ha lenne hozzá tehetségem, visszavarázsolnálak néhány évvel a múltba a helyembe, és kíváncsi lennék, mennyi ideig tűrnél, nyelnél? Mennyi ideig tűrnéd mondjuk a borotválkozás utáni maradványt, vagy lenyelnéd-e? :-)
„egy nőnek kell többet tennie, felmutatnia, segédkeznie”
S közben még legyezzen is a pálmalevéllel? :-)
Na ezért tartunk itt…. tisztelt uraim.
Semmi kényszerről nincs itt szó…
Épp azt szemléltetettem, egyes nőknek önmaguktól eszébe sem jut sok minden – ülnek a gép előtt, szalad a lakás, de elvárják, hogy a férfiak körülugrálják, szórakoztassák, ide oda vigyék, pénzeljék… a kis kereplő meg elég rendesen jár, főleg barátnős körben… :-)
Ha meg nem kapják meg azt amit a tévében látnak, vagy épp álmukban és unalmukban elképzelnek, dobbantanak egy másik pasi irányába…. vagy rögtön az internetes társkeresőn kötnek ki lenge ruházatokban, hogy kipróbálják magukat….
Te nem szemléltetsz, hanem kötekedsz. A kettő között óriási a különbség, tisztelt uram!!!
Ahol rendben mennek a dolgok férfiúi vonalon is, ott nem kell nyelni és tűrni a női vonalon.
Mondjuk az igaz, a nők maguk alatt vágják sokszor a fát. Igen, én is beleestem először abba a hibába, hogy az indokolatlan kötekedések után, egyre kevésbé volt kedvem bármit is jobban csinálni. Úgy gondoltam minek, ugyanaz az eredmény, akkor is, ha szívem-lelkem kiteszem és akkor is, ha nem. Szerencsére időben eszméltem. Nem höbölögtem, amikor meg kellett tanulnom a benzines fűnyíró beindítását például, hanem pozitívan arra gondoltam, de jó ezt is meg tudom csinálni.
Tudod legtöbben a társasházakban nem a fűnyíró beindításával foglalkoznak :-)
És legtöbb esetben a nők elégedetlenkednek… okkal-oktalanul… kérdéses. Lassan a férfiak nem tudnak olyat dolgot felmutatni, amitől egy kapcsolatukra nézve nő hűséges, kitartó, elégedett, megbízható. Telhetetlenek, és ez meglátszik rajtuk a társkereső oldalakon is, hatalmas álmok, vágyak, elvárások.
Csak épp az felejtődik el, ezért a nő mit ad, mit vállal.
Tudom, ott lépcsőház takarítás van, laktam már társasházban is. :-) Most sem különálló házban lakom.
Azt inkább nem írom le, én miért nem voltam kitartó és elégedett, mert aztán megkapom, hogy megint „egy negyven feletti, többgyerekes panaszkodása”, abból meg kösz, nem kérek.
Mit gondolsz azoknak a nőknek, akikre ráillik, hogy „hűséges, kitartó, elégedett, megbízható”, mit mutatnak fel cserébe férfitársaid? Nyomdafesték hiányában nem tudom leírni :-), de elképzelheted.
Fordítsunk egyet a dolgon: Ha a nő azt adja, vállalja, amit ti szeretnétek, mit kaphat, mit várhat?
Ugyan egy hasonlót már nem is olyan régen kérdeztem, akkor nem tudtam eldönteni a válaszod kijelentés volt-e vagy kérdés, de nem, nem elég leadni a fizetést hó elején az egész havi szexuális élmény reményében:-), és ráadásul sokan vannak, akik le sem adják… és úgy várják. :-) Persze, biztos vannak, akik leadják, a szexuális élmény meg elmarad…
Viccelődhetünk, de a társkapcsolat nem (csak) erről szól.
Ugye csak vicc akar lenni, a nő nyeljen és tűrjön?! Az a férfi még nem született meg. Nem akarom se megszerezni, se megtartani. Vannak normális pasik is a világon. Nem mindenki az egoizmus csúcsterméke szerncsére.
Mindkét félnek kell nyelnie és tűrnie, mert nem lehet mindenben alkalmazkodni a másikhoz. Vannak dolgok (beidegződések, szokások), amiken nem tudunk változtatni, és ha ezeket valaki nem tudja eltűrni (mert nemcsak minket, hanem ezeket is vállalta azzal, hogy minket választott), akkor ne akarjon velünk kapcsolatot kezdeni. Csak sajnos a mai emberek fejében az maradt meg, hogy ez a másik kötelessége (hogy ki a másik, az relatív kérdés, ahogy ez a topic is bizonyítja :)), és mindig csak a másiknak kell ezt-azt megtenni. Abban egyetértek tükörrel, hogy sok mai nő elkorcsosult képzelgéseket támaszt a leendő pasi elé, én is ezt tapasztaltam az esetek 95%-ban – és pasi oldalon mi a helyzet lánykák? :) Erről is kéne posztot írni, hogy a pasik mit várnak el a nőktől. Nem fiktív, kitalált maszlagra vagyok kíváncsi, hanem tényekre.
Látom, törölve lett az utóbbi apró, ártatlan megjegyzésem. :) No se baj!
Amúgy ma biztosan van valami vírus a levegőben, mert a mai napon legalább 4 lány írt levelet, hogy szimpi vagyok nekik, és szívesen megismernének. :) Nah, de holnap munka, és most a hét nagyon hajtós lesz, mert gondolom projektleadás lesz, és még ezer dolgom van – imádom a munkám, most olyan boldog vagyok, még ha a társkeresésben nem is vagyok egy álompasi, és az esetek 99%-ban elutasítanak! :)))
Szeretnék hozzászólni én is ehhez a témához. Talán pont azért mert számomra most vált aktuálissá. A nick nevem nem biztos hogy elárulja, de NŐ vagyok. Szóval 3 hónapja megismerkedtem egy sráccal (persze netes társkeresőn), minden szép volt, jó volt addig amíg el nem mentünk hozzá családot látogatni. A szegénységre fel voltam készülve, (azt mondta), viszont a koszra nem. Én tiszta, rendes családban nőttem fel, nekem barátom a gumikesztyű és a domestos. Nekik nem. :( Ez szocializáció. Ahány ház, annyi szokás. Van aki igényes a környezetére és számít hogy milyen körülmények között él, van akinek nem. Kérdés, hogy találnak e közös nevezőt. És hogy MI találunk e közös nevezőt…. :(
A vége elég fura…
“1. Meglátom a kupit a csaj szobájában, kiakadok.
2. De azért még lefekszem vele
3. Aztán visszamegyek az exemhez.”
Most én vagyok a dilinyós, vagy más sem érti a logikáját?!
(És elég Hollywood-szagú…)