Olvasói levelek – Két vélemény a randi utáni eltűnésekre

Két reakció az egyik elôzô postra, amely a ki nem mondott nem tetszésekrôl, a szó nélküli eltûnésekrôl, a fel nem vett telefonokról, a kikapcsolt skype-krôl, a csendes, “szellemképes leépítésekrôl” szól:

 

Pasi vagyok s úgy gondolom, hogy amit leirtál az sajnos igaz: nagyon sokan gyávaságból vagy kényelemből arra sem hajlandók, hogy a minimum elvárható normáknak megfeleljenek. E normák szerint legyen bennem annyi, hogy face to face megmondom bárkinek még a “Szerintem, ne találkozzunk többet!” is. Magamról annyit, hogy egy ideje egyedül vagyok és nem túl jó, de így alakult….
 

 

Vajh, ezek a normák hol vannak lefektetve? Ki ismeri ôket? Sokan hivatkoznak itt rájuk – persze csak akkor ha ôket érte a sérelem – ám ha nekik kellene lépniük, mindig elfeledkeznek róla. A nyílt konfrontáció veszélye, hogy nem tudjuk az a vadidegen ember velünk szemben hogyan is fog reagálni, nem vágja e szemünkbe sértéseit, nem rendez e jelenetet?!

Ha mindenki úgy menne el egy ilyen netes randira, hogy gondolatban felkészül arra, bizony nagy eséllyel nem jön össze – így nem is éri váratlan tragédiaként a nemleges válasz -, akkor talán könnyebb is lenne kimondani is, nem?

A másnap reggeli sms-t avagy mailt is egy kényelmes, tiszta eljárásnak érzem. Mindezzel fájdalommentesen közölhetjük ítéletünket, nem kell belebonyolódni értelmetlen vitákba, nem kell nézni ex-partnerjelöltünk elkámpicsorodott arcát, s a végtelenül hosszú reménykedésbe sem taszítjuk bele. Ugyanis itt csak egy a gond az elutasított szempontjából: az az idegtépô várakozás napokon át és az a pár megalázó, sikertelen, fel nem vett, üzenetrögzítô szövegét már unalomig ismert, vérlázítóan megalázó hívás, amelyekre nem jön válasz s így a leszarás miatt érzett düh – idôt hagyva neki – ki tud fejlôdni.

Egy huszárvágással viszont – másnap közölve a fájdalmas tényt – ezt nem hagyjuk eluralkodni és magunkat is megkímélhetjük a bujkálástól.

S most következzék ismét egy hölgy véleménye:

Olvastam a blogban a társkeresőkre panaszkodó hölgy levelét, és gondoltam, leírok pár gondolatot. Sajnálom őt, hogy nem sikerül találnia valakit, mert kedves lánynak tűnik, de a leveléből én azt éreztem, hogy túlzott benne az akarás.. Napokig várni, hogy valaki, akit nem is láttam még élőben, felhívjon.. Vagy a találka után addig írni,keresni, míg életjelt nem ad.. Nekem sok volt ez picit.

Fordított helyzetben engem lányként eleinte idegesítene, később elriasztana ez a hirtelen jött lelkesedés egy fiú részéről.

Éppen ezért azt sem hiszem, hogy a férfiak szeretik a “könnyű” sikert.. Illetve egy fiúnak még inkább nyomasztó lehet, hogy valakinek “ennyire kell”. A férfi választ elsősorban – de a döntés, hogy elfogadja-e a közeledését, a lány kezében van. Viszont a közeledést nem lehet, illetve a hölgy példáját tekintve szerintem nem szép kikényszeríteni. Még a legjobb barátnőimet sem “zaklatom” addig különféle fórumokon, míg fel nem hívnak végre – mert ha tudnak, fognak rám időt szakítani, egy “na mi a fene van már” hívásra/sms-re meg nincs szükségem. Még tőlük sem, nemhogy egy idegentől!

Mert persze, az első levelekben olyan könnyű szépeket írni, kábítani a másikat – de itt megintcsak nem értem a levélíró lányt/hölgyet, mikor azt írja, hogy hogyan hiheti azt, hogy a reménybeli jövő tervezgetése komoly? És hogy személyesen neki szól..?

Egy számomra kedves barátnőm is, hosszú és keserves kapcsolatából kilépve próbál párt találni, egyszerre több fórumra is regisztrálva magát. Az eredmény: négy katasztrofális randi, holott “előtte olyan  jól ment minden, míg csak emileztünk”.. Valamint  egy közös fiúismerőssel megtalálták egymst az egyik szájton, és jót nevettek egymás reglapján.. Mert még az ott található kis csúsztatások is nevetségesek voltak, úgy, hogy jól ismerik egymást.

Én is voltam korábban regisztrált tag néhány oldalon – megjelölve, hogy van párom, és hogy csak barátkozni, ismerkedni szeretnék, de semmi többet. Természetesen, mikor magát 50es-nek író urak, leszbikus lánykák, illetve csoportos szexhez partnert keresők találtak meg, akkor úgy döntöttem, ennek semmi értelme. Már csak azért sem, mert sok regisztráció mögött nem valós személyek vannak, hanem pl. 13-15éves kamaszok, akiknek jó vicc ilyen módon belegázolni a levélíró hölgyhöz hasonló emberek lelkébe..

Tudom, van számos ellenpélda is. És hogy működhet a dolog, meg hogy hányan találnak maguknak így párt, meg hogy a mai rohanó világban, meg hasonlók.. De nehogy már éppen az élet egyik legfontosabb “alkotóelemére”, a párkeresésre ne legyen valakinek ideje! Ha már a páromat megkeresni sincs időm, akkor hogyan akarom majd megtartani?

Még az egyenesség témában fűznék annyit a hölgy leveléhez, hogy (és itt magam ellen is beszélek) a lányok/nők/asszonyok sem egyenes emberek – gondoljunk csak bele, hogy a gimiben, az egyetemen hány eleve esélytelen “lovagnak” nem bírtuk megmondani, hogy “ugyan már”..  Vagy hány olyan kapcsolat van körülöttem is, ahol tudom hogy a felek azért vannak benne, mert “még mindig jobb, mint egyedül” a szánalom, ez az, ami miatt nem mondjuk azt, hogy “nem kellesz”. És legtöbbször a lány az, aki inkább kitart – egy másik blogban olvastam – mint a majom. Addig nem engedi el az egyik ágat, míg a másikon meg nem kapaszkodott.

Várom továbbra is véleményeteket, élményeiteket a tarskeresoblog@freemail.hu címre!

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.