Lassan profivá válok.

Néha érzem mit gondol a nÅ‘. Találkozok valakivel – elÅ‘ször – és rámnéz – életben elÅ‘ször – és látom a szemén, hogy tetszek-e neki vagy sem. Zavart, kissé csalódott és semmitmondó egyszerre. A gondolatai cikáznak agyában, szinte már hallom is Å‘ket: nem ilyennek képzeltem, nem ezt vártam, nem tetszik, most hogyan is bújjak ki ebbÅ‘l a szituból? Pedig egyszerű lenne: csak simán el kellene mondani Å‘szintén, hogy nem, mert a pasik inkább az egyenes, egyszerű beszédet értik meg. Vagy diplomatikusan kitalálni egy fals magyarázatot a hirtelen közbejött elfoglaltságról. Persze a legjobb az igazsággal előállni.

Nem kell kímélni senkit: az igazság, a “nem” úgyis kiderül és fájni fog. Ã?llatokat sem kínozhatják már következmények nélkül, akkor a párkeresÅ‘ket miért szabad?

A helyzetet – a saját oldalamról – nehezen tudom megoldani. Hogyan is tehetném? Rákérdezve, hogy mehetünk-e, beüljünk-e valahova, minden esetben “igen” a válasz. ErÅ‘sködni nem  kezdhetek el, hogy de igenis mondd meg, ha nem, mert úgy érzem, hogy nem tetszem! Ez olyan szánalmas és illuzióromboló lenne…

Vannak esetek, amikor mást szoktam látni a nÅ‘i szemekben! Ha csillognak, ha merik vállalni a hosszú, mély pillantásokat, ha nem kapják el zavartan, akkor már tudom, hogy ott vagyok a szimpátia kapujában! Ezekért a pillanatokért érdemes élni: tudni, hogy valami jó elkezdÅ‘dÅ‘tt, tudni, hogy tetszel neki, hogy érdekled ôt. A kettÅ‘nk közt feszülÅ‘ energiák is megváltoznak ilyenkor: a rezgések egymásra hangolódnak, a taszításból hirtelen vonzás lesz. Akár egy “jedi”, megérzem, hogy megváltozott az erÅ‘, s ebbÅ‘l merítek: kapok új ötleteket és inspirációt. Egy sikeres találkozó nem fáradságot okoz, hanem új energiákkal tölt fel!

Egyszer elbeszélgettem egy jordániai származású sofÅ‘rrel: odakint nÅ‘tt fel és élte fiatalkorát. Megkérdeztem, hogyan tudnak ismerkedni a csadorba, az álarc mögé bújt avagy fejkendÅ‘t viselô muszlim lányokkal, akik közül – szerintem – nagyon nehéz lehet kiválasztani, a szimpatikust. Ráadásul a szigorú erkölcsök közt még szóba elegyedni is körülményes!

Talán ezért fejlődött ki náluk az az európai szemmel (de érdekes kifejezés ez ebben a szövegkörnyezetben) szinte hihetlen képesség, hogy mindent meg tudjanak állapítani egyetlen pillantásból: szavak segítsége nélkül, testbeszéd nélkül kommunikálnak! Egy-egy szempárba nézve mindent tudnak egymásról!

Ahogy a vakoknak sokkal érzékenyebb a tapintásuk, a hallásuk a látókhoz képest, úgy a társadalmi konvenciók által bekorlátozott párkeresÅ‘knek is sokkal kevesebb lehetÅ‘ség által kell kialakítaniuk a kapcsolatot és eldönteniük, érdeklik-e egymást. Szavak nélkül, direkt kérdések nélkül, csak az ösztönök, csak a tudatlatti és feletti közvetítésével…

Ennek ellentéte a chat: nincs testünk, nincs ösztön, nincs szimpátia, csak a szavak, csak a gondolatok. Egy virtuális egyén, minden testiségtÅ‘l, szexualítástól, feromontól mentesen. Az ilyen ismerkedés, saját személyünktÅ‘l való elszakadás és más bÅ‘rébe való bebújás már régóta izgatja az emberiséget – gondoljunk csak a maszkabálokra, ahol egy-egy ügyes kreációval bárki felismerhetetlenné válhatott.

Páran elhanyagolhatónak tartották kommentjeikben a testiség jelentôségét (amivel én nem értek egyet): szerintük egy tartós párkapcsolatban a legfontosabb, hogy gondolkodásmódjuk stimmeljen s emellett jelentéktelen, hogy hogyan is néz ki a másik. Számukra bizonyosan  kitûnô terep a chat vagy akár a fényképmentes netes társkeresôk lehetôsége.

Fontosnak tartom mindkét típusú szimpátiát egyszerre: számomra kell mind az ösztönös, s mind a intellektuális vonzódás ahhoz, hogy fel tudjak oldódni és elgondolkodni egy közös jövôn. Soha nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy zsigerekig ható vad szex után beszélgetnünk és élnünk is tudni kell egymással!