Mi végre keresünk?

Mi a frász értelme van ennek az egész párkeresősdinek? Mi a franc az a szerelem? Minek csinálja ezt minden ember és próbál meg magának valami társat szerezni – kvázi úgy egész életre -, amikor oly sok szenvedés, szakítás, konfliktus jár vele és a szinte biztos kudarc: csak idő kérdése és szétpukkan majd minden házasság, komolynak szánt kapcsolat, igaz szerelem.

Amikor rátalálunk valakire, aki tetszik, aki jó fej, aki megmozgatja fantáziánkat és érzéseinket, beindulunk és képtelenek vagyunk kiverni a fejünkből. Mágnesként vonz az az ember s örökké vele akarunk lenni, gondolataink vissza-vissza térnek hozzá s szinte megszállottjává válunk.
?m amikor kiderül, hogy érzéseink nem találnak viszonzásra, magunkba roskadunk. ?rültek módjára kattog az agyunk, hogy hol rontottuk el, hol korrigálhatnánk és hogyan szerezhetnénk vissza figyelmét, szerelmét. Mindenkinek kikérjük a véleményét, hátha valami jó tanáccsal szolgál számunkra, hátha megmutatja a Hozzá visszavezető sárga utat. Megosztjuk minden olyan emberrel, aki bírja bizalmunkat, fájdalmunkat és csak beszélünk, beszélünk és beszélünk Róla, hogy akár így – gondolatban – velünk lehessen. Este az ágyban lefekvéskor szintén gondolunk, az ? nevével ajkunkon ájul álomba megtépázott agyunk.
Napközben – munkánk folyamán – minden unalmas percben azonnal feltódulnak bennünk az emlékek. Telefonunkat elővéve máris az ? számát tárcsáznánk.
Mindenki megégette magát legalább egyszer az életben: mégis miért próbálkozunk újra meg újra? Mazohisták vagyunk? Mi hajt minket egymás felé, ha szinte lehetetlen békében kijönnünk, megbeszélnünk, megoldásokat találnunk nézeteltéréseinkre? Minden új generáció figyelmen kívül hagyja az elődjeinek tapasztalatát, s most majd mi megmutatjuk hurráoptimizmussal belevágunk, mert mi érettebbek, okosabbak, jobbak és mások vagyunk?!
Aztán az emberi természet konstans, így se jobbak, se rosszabbak, sem okosabbak, sem hülyébbek nem leszünk úgy nagy átlagban: az emberi intelligencia állandó, a Földön, csak közben szaporodunk…

Nem tudunk békét kötni, nem bírjuk a szürke hétköznapok robotját, nehezen térünk ki a csábítások útjából – szerelmesek vagyunk az ideáinkba és a változatosságba! Egy új kapcsolat elején semmi másba, csak az újba bolondulunk bele, amelyet – mivel még nem ismerünk – felruházunk mindazzal, ami felcsigázz, ami lelkesít, amit elvártunk rózsaszín, sarokban szővögetett álmainkban. Aztán szépen lassan/gyorsan rájövünk, tapasztalunk és sorban szétpukkanak a léggömbök. Aztán van aki marad – megszokásból – van, aki próbál tenni ellene s van aki nagy dirrel-durral kilép. Aki marad, az megcsal, az lemond a magánéletről s pótcselekvéseket talál, az gyereket nevel és kevés időt tölt odahaza.

Nem igaz, létezik komoly és igaz szerelem – állítják sokan és példálóznak saját magukkal és kapcsolatukkal. Erre én: – Csak nyugtával a napot és térjünk vissza rá 20 év múlva! Aztán ha még akkor is együtt békességben és boldogságban, akkor átlagoljunk és megállapíthatjuk, hogy azon törpe kisebbséghez tetszenek tartozni, akiknek tényleg sikerült! ?m én mindig és kizárólag a többséggel foglalkozok és arról beszélek! Tehát számszakilag – mint ahogy nagyobb esélyünk van arra, hogy nem nyerjük meg az ötös lottót -, így arra is nagyobb esélyünk van, hogy nem fogjuk megúszni életünket pár nagy és fájdalmas csalódás és szakítás nélkül. ?gy mi végre van mégis ez az egész?

S ahogy Madách is egy egész színdarabot kerített e kérdés köré (jó, jó, ő az élet értelméről filózofált), így én sem (mi végre is, hiszen nem érek fel hozzá intelligenciában) tudok jobbat kitalálni megoldásként, mint hogy “Ember küzdj és bízva bízzál!” hátha te leszel az a statisztikailag elhanyagolható kisebbség, akinek sikerül és egy gyönyörű szép, bíztató kommentet fogsz ide írni – nekünk, kissé csüggedt egyéneknek…

Category: Irások
You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.