Nekem sem egyszerű… (1)

Egyedülálló és gyermektelen lány fénykép nélküli adatlapjával kezdődőtt minden. Bemutatkozása egyszerűre szabott: “Kedves és aranyos hölgy keres maga mellé egy őszinte és megbízható fiút, aki értékelné kellemes külsejét is.”
�?rtam, mert kíváncsi lettem vajh mit is rejt a kellemes külső! Persze első riposztom azonnal a fénykép igénylés benyújtása volt kíváncsiságom kielégítése és a projekt további építésének eredményességének elbírálása szempontjából. (Alapelv: fantomas-szal nem levelezünk!)
Erre is válaszolt, de képet nem küldött, sőt, felszólított, hogy írjam le, hogy saját véleményem szerint mi fed a kellemes külső! Bepöccentem és kihasználtam hibáját: a freemailes címében szerepelt a neve! Nosza, menjünk fel az iwiwre s nézzük meg ott!
És igen! Megtaláltam fényképestül és minden korrekt adatostul. Valóban nem nézett ki rosszul – persze csak arcképet láthattam – ám leesett az állam: egyik képen ott figyelt egy kis srác is “kisfiam” aláírással. Első hidegzuhany. Második az volt, hogy házasságban él az iwiw-es adatlapja szerint! Nohát: nem csak a pasik bírnak össze-vissza hazudozni?!
Nem hagytam ki az alkalmat és a válaszomban a fénykép alapján igen pontos leírást adtam róla – mármint milyennek is képzelem az ő kellemes megjelenését – s hozzábigyesztettem a verbálisan megrajzolt képhez a kisfiút is.
A következő érkezett:

L�?NY: Eltaláltad. Gondolom az iwiw. A gyerek árnyalhatja a képet (amit írtál a keresésben: lehetnek); a férj pedig lassan eltűnik a képből. ugyanis el fogok vállni. Megtalálod őt is az iwiw-en, sőt a randivonalon is, hogy keresi a nagy �?t. Egy nagyképű, öntelt ügyvéd. Nem foglalkozik velünk, mi vele, nem tartjuk a kapcsolatot, papíron vagyunk még házasok. Szeretnék találni egy férfit, egy társat, egy hosszútávú, örök kapcsolatot… És ez nem csak szöveg.

ÉN: Nos, így legalább tisztább a helyzet. Tudod sok érdekes helyzettel találkoztam már idefent és egy idő után bizalmatlanná válik az ember. Amíg te dolgozol, addig a fiad hol van?

L�?NY:Örülök, hogy visszaírtál. Igen, így tisztább a helyzet. A kisfiam 2 éves volt június 7-én, Dénesnek hívják. A kialakult helyzet miatt, anyukám segít amíg dolgozok, ő vigyáz Dominikra. Lehet, h túl merész, de találkozhaznánk esetleg vasárnap este 6-7körül?! És folytathatnánk szóban. Te már úgyis többet tudsz rólam, mint én rólad.

Folytattuk szóban. De – sajnos én csak a saját káromon tanulhatok nem úgy mint ti, kedves olvasóim! – nem kértem teljes alakos fotót. S megint nem véletlenül nem kaptam! Nem elég, hogy az arcképes fotók kissé fiatalabb állapotában ábrázolták, de az alatta következő, szülés után formátlanul maradt test sem tette szívem hölgyévé a lányt. Pedig nagyon akarta, pedig nagyon beszélt, pedig nagyon lelkes volt, ám nem tudta kiköszörülni a csorbát, amit még a fél órás késésével is tetézett!

Igen, 5 perc még simán, sôt csúcsban 10 perc késés is összejöhet ebben a budapesti káoszban. 15 perc – akár egy baleset miatt – is adódhat, de manapság már mindenkinek van mobilja és illik odaszólni. S ha már odaszólunk, mondjunk reális idôt érkezésünkre, mert különben jogosan hagyja faképnél a helyszínt partnerünk megunva a szobrozást.
S igen a pontossággal megtiszteljük partnerünket s a késéssel pedig rontjuk saját esélyeinket.

S mi lett a sztori vége? Készítettem egy kis interjúanyagot, elbeszélgettem vele miközben számoltam a hátralévő perceket, vertem a fejemet a képzeletbeli falba bátortalanságom miatt, amiért nem mondtam meg őszintén, hogy nincs értelme beülni, kapaszkodtam az energiaitalomba és sajnáltam magam rosseb módon. 1,5 óra után gyorsan lekísértem a kocsijához, ahol még a búcsúzás közben is próbált belekapaszkodni minden szóba és fűzte tovább és tovább és tovább, hogy kénytelen legyek egy határozott sziával és “nekem már valóban mennem kell és majd hívlak”-kal búcsút inteni neki…

Category: Magánrandijaim
You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.