Az internet határtalan. Nincsenek fizikai, sem társadalmi, sem anyagi korlátok. Mindenki csak böngészik, legfőképpen a fotós adatlapokon, s ha meglát egy szép arcot, akkor beleolvas. Biztosan állíthatom – kedves társkereső olvasóm -, párszor már elgondolkoztál egy szimpatikus külső láttán – mégha utólag kiderült vidéki is -, hogy írsz neki: nem számít a távolság, a távkapcsolat nyűgje, ő annyira tetszik s érte mindent megtennél, igaz?
Létezik mélyen elraktározva tudatunkban egy belénk ivódott arc, alak, egy nézés, mosoly, ami azonnal megfog. Mindenkinél más, mindenki másért rajong titkon, öntudatlanul. S ha ezzel – a zsigerek, rég elfeledett emlékekből táplálkozó idollal – találkozunk az utcán vagy akár az online társkeresők rengetegében, akkor nehezen bírunk ellenállni, hogy ne szólítsuk meg.
Sokan estek már ebbe a hibába. �?rtak, bele sem gondolva az utána következő nehézségekbe. Ugyan mennyi örömöt tud adni egy szerelem, de biztos, hogy egy kis türelemmel nem találkozhatunk vele a saját lakhelyünkön is? Muszáj időnket, pénzünket több száz kilométeres falánk utazásokra költeni, abban bízva, hogy ő az egyetlen, ő a kiválasztott?
Lehet-e valakit igazán megismerni a hétvégi találkákból, nincs e az egész eleve halálra ítélve? Két napig bárkiből lehet bármi: bárki tud alkalmazkodni, szerepet játszani. A várakozás olybá szépíti a hibákat is, oly lelkesültté tesz, hogy a rózsaszín köd igazi masszává változik, s beleköt a partnerek lelke, mozdulatlanná téve minden racionalitást.
Előbb-utóbb – ha a neten találkozott felek kapcsolata sikeresnek és tartósnak tűnik – felmerül a kérdés: ki költözzön kihez? Otthagyni mindent – barátokat, rokonokat, szülőket és testvéreket, kollegákat, munkahelyet, biztos állást és karriert, megszokott tájat, szagokat, illatokat, emlékeket – nagyon nehéz. Ezt nem szívesen vállalja fel senki. S itt van az első buktató, az első halálos ítélete a távkapcsolatoknak.
A második, ha már az összeköltözés sikerült. A lelkesült vágyunk fő táplálói a hiányérzet, a kivételes alkalmak lehetősége, a minden múló perc felfokozott kihasználásnak igénye, az együttlétek korlátozottsága hirtelen eltűnik, sőt, ellentétessé változik: minden szabad percet együtt kell tölteni! Sokan itt besokalnak…
A harmadik óriási buktató egymás igazi megismerése. Hogyan élünk a hétköznapokban, hogyan reagál azokban a helyzetekben, amelyekben eleddig nem láthattuk. Ünnapi arc volt az, mit sok-sok hétvégén át figyelhettünk, ám ahogy a mondás tartja, lakva ismerni meg a másikat!
Szóval, amikor olyannyira tetszik, amit fotóin láthatok, megremeg a kezem a send gomb felett, elfog a meggondolatlan kísértés, a bennem lévő nagy vándorló megpöccintené, mert időm mint a tenger, mert valami különlegességet szeretnék, mindig eszembe jutnak ezek az érvek, s azok a kínok, amik nagyon nagy eséllyel várnak rám, ha belevágok egy ilyen szerelembe. S utána rögtön jöhet a bezár button…