Nekem sem egyszerű (20)

Életem első netes randija

Nos, a személyes élményeim ismertetésében egyik legfontosabb, kihagyhatatlan állomása életem leges-leges-legelső netes randija, mégha számomra az igazán meghatározó a második alkalom volt. De eredményétől függetlenül – mindenféleképp említést és bejegyzést érdemel e blogon!

Még az ősidőkben kezdtem, amikor a modemes netezőt nem őskövületként mutogatták, hanem ez volt az egyetlen elérhető és nagyon nehezen megfizethető módja a közember számára, hogy hozzáférhessen a világhálóhoz. Amikor még nem alap, hanem kiváltság volt az irodákban a net. Amikor még csak kóstolgatták idehaza ezt az egészet. Amikor még videók és filemegosztók főleg csak az egyetemek szerverein terjedtek. Amikor youtube és a blogírás sehol sem létezett. Szóval akkoriban rátaláltam egy társkereső internet site-ra: műkődésének metódusa nagyon hasonló volt már a maihoz egyetlen egy óriási különbséggel – vakrepülést kellett bemutatni, mert a digitális fényképezőgépek még nem terjedtek el annyira, mint manapság – pl. egy 3 megapixeles átlagos gép akkoriban annyiba került, mint megapixeleinek száma beszorozva 100.000-rel! Ilyen körülmények közt csak a scannerrel rendelkezők (vagy ilyen kollegát ismerők) tudtak magukról feltölteni 1-1 rosszabb minőségű fotót.

Ez a fantázia, a bátorság korszaka volt! A szövegben látni, érezni kellett a másikat, pár mondatos leírása alapján kellett valami reális képet alkotni róla! Ha kértél s közölte, hogy nem tud küldeni, akkor bizony ezt el kellett fogadni, mert – ellentétben a mai viszonyokkal – teljesen reális volt. Ha a levelezés és a telefonos beszélgetés után egy kicsit is szimpatikusnak tűnt, akkor bizony be kellett vállalni úgy egy találkozót, hogy szinte fogalmad sem lehetett milyen pofival, milyen alakkal fogsz eltölteni 1-2 órát!

(Ez bizonyára pár férfitársamnak lényegtelen, de én bevállalom: nálam bizony fontos a testi vonzalom is!)

Levelezni kezdtem – magasság/kg/életkor optimális volta miatt – egy lánnyal. Fénykép nem volt adatlapján – bevallom, az enyémen sem. Diplomás, marketing szakmában tevékenykedő, elhivatottsággal rendelkező (Biztos kapok erre is negatív kritikát, de tetszett, mert nekem az életcéllal rendelkezők jönnek be) ill. mondatai alapján is mindenképp egy értelmes embernek tűnt.

Több levélváltás során sikerült az alapadatokat megtudnom s nagy léptekkel közelgett az a pont is, amikor át kellett térnünk egy másik kommunikációs formára. Bevallom, izgultam, mikor megkaptam a számát és hívnom kellett s – a lebőgéstől való félelmem nagyobb volt, mint a józan eszem és a gyakorlatom -, így egy kis cetlire és szükség esetére felírtam pár általánosnak tűnő és az elakadás esetén bedobható kérdést, hogy a folyamatos társalgást biztosítani tudjam. (Abba nem gondoltam bele, hogy ha már telefonon keresztül is akadozik a beszélgetés, akkor már nem sok értelme és eredménye lesz a személyes találkozásnak!) Felesleges óvintézkedésnek bizonyult: gördülékenyen mentek a dolgok s ezért 20 perc után meg is állapodtunk a találkozó helyszínében és időpontjában.

Munka után egyenesen odamentem a megbeszélt helyre: ő is akkor végzett. Mivel parkolóhelyet a környéken szinte reménytelen találni, így – “igazi nemes gesztusként” – kiállítottam a sarokra, hogy arra hajtva beugorhasson egy pillanatra megállított autómba.

Dicsérem a pontosságát: időben érkezett.

– Na jó, de ha nem láttunk egymásról fényképet, mégis miről ismertük meg egymást? – merülhet fel olvasómban. Végülis a recept egyszerű: ő – az akkor még igen jellegzetes fényezésű – autómról, míg én reménykedhettem, hogy abban a pillanatban ő lesz ott az egyetlen várakozó lány.

Beugrott – fő a bizalom felkiáltással – én pedig elindultam. Igazán csak az első piros lámpánál kaptam lehetőséget arra, hogy gyorsan megszemlézzem, megismerkedhessek külsejével. Puszit is akkor kaptam e szőkésbarna hajú, kék szemű, nem vékony, de nem is dagi – inkább olyan nőies formájú, fantasztikus cicivel (üdv Sagittar!) rendelkező lánytól. Kellemes gömbölyűsége már az első pillanatban elnyerte tetszésemet. Vidám és mosolygós természete pedig a második pillanatot tette széppé.

Kellemesen elbeszélgettünk: volt ugyan egy kis zavartságérzet, tapogatozó kérdések néha túl általánosra sikeredtek ill. lyukra futottak, ám az óra végén hazafelé szállítva megállapodhattam vele a második randi időpontjában. Annyira rámenős még nem mertem lenni, hogy megcsókoljam, de éreztem, hogy csak idő kérdése. Addig is örültem, hogy sikerült kikapnom egy igényes, kellemesen öltözködő, igazi managerkörnyezetben mozgó, értelmes, egyetemet végzett lányt…

Második találkozónk a csillaghegyi strandon következett be. Az ő szép kis kocsijával mentük, egy piros és vadonatúj Golffal. Ott már fél napot töltöttünk el közös programot csinálva: nem csak beszélgettünk, hanem valami aktivításfélével közös élményeket gyűjtöttünk ill. a szituban felmérhettük egymás viselkedését. Én pedig galád módon az ő testét is alaposan szemügyre vehettem! A vég bekövetkezett: akartam! A csók is elcsattant este otthona előtt.

Szemfülesen nem akart feljönni a következő alkalmak egyikén sem hozzám: valószínűleg sejtette milyen galád szándékkal invitálom kies lakomba. Cserébe – csavarva egyet a helyzeten – én szerettem volna így vagy úgy felmenni hozzá. Szüleivel élt még, annak ellenére, hogy keresete már lehetővé tette volna akár albérlet, akár hiteles lakásvásárlást, de ez engem nem annyira zavart. Viszont egyszerűen kíváncsi voltam milyen körülmények közt, milyen szobában él: annyi minden következtetést le lehet vonni. Mennyire rendszerető, igényes, tiszta, milyen az ízlése, mennyi időt tölt otthon, van-e igénye egy kellemes magánszféra megteremtésére, milyen színeket szeret, miket olvas, mennyire képes magáról (s később családjáról) gondoskodni, milyen “ellátmányt” (nevelést) kap otthonról, s milyen beállítottsággal érkezik, stb.

Viszont hiába próbálkoztam, nem ment lépre, nem akart felinvitálni. Csodálkoztam egy picit, mert lassan már kezdtem úgy érezni, hogy kezd szővödni köztünk valami, már lassan átcsapunk a randizások korszakából a járáséba. Azt gondoltam, hogy talán még a szülkeinek nem akar bemutatni, azt érzi korainak.

 

Az ötödik találkozásunk estéjén segített meg a sors! Este 11 felé vitem haza. Rendben elbúcsúztunk egymástól, ő távozott. Ahogy elindultam egy óriási pattanáshang kíséretében a kuplungpedál beesett. Puff: ezzel a kocsival sehova! Elő a telefont és segítség hívása következik – ill. következett volna, mert tárcsázás közben lemerült. Szép helyzetben voltam, mert a II. kerület mélyéről, este 11-kor hazajutni tömegközlekedéssel szinte lehetetlen. Mit is tegyek? Maradt a kapucsengő!

– Szia, én vagyok.

Meglepődőtt.

– Elromlott a kocsim, nem tudok vele elindulni. A telefonon is cserben hagyott. Hívhatnék tőletek segítséget?

Zavart és hosszú csend.

– Na jó, gyere.

Felbaktattam. Ô nyitott ajtót, szülei elrejtőztek a nagyszobába. Nagyon hevesen elnézést kértem, biztosítottam, hogy nem szívesen zavarom meg ilyenkor családját, de muszáj vmi fuvart hívnom. Beráncigált a szobájába, ahová már be volt készítve a vonalas készülék.

Nem is igazán néztem körül, a feladatomra koncentráltam. Miután sikerült szegény apámat felébresztenem és a címet bediktálva egy fuvarra invitálnom – mert a pénzem sem volt elég egy taxira – elintézve és megnyugodva tettem le a kagylót. Már csak ki kellett várni azt a kb fél órát, amíg ideér. A várakozás idejére volt pár ötletem! :-)

 

Hirtelen megnyugodva körülnéztem e kedves leányszobában. Hááááát, leesett az állam! Kb. 20 éves bútorok vettek körül, de nem tiszteségben megöregedve: leszakadt ajtajú íróasztal, amiről ráadásul valamikor elhalálozott furnér borítás is. Polcain irgalmatlan kupiban hevertek a különböző füzetek – talán még az általános iskolából maradtak ott. A falipolcokon művészi és ősi rendetlenségben szerteszéjjel a könyvek. Az ágy – szintén nem mai darab – bevetetlenül és gyűrőtt ágyneművel. Itt ott üres csokipapírok. Döbbenetes volt az az ellentét, amit az eddigi megjelenése és szobájának kinézte közt tapasztaltam.

Nem vagyok túl rendtartó vagy betegesen igényes. Mégis megrázott ez a látvány! Nem a szegénység (ami ellentétben állt a környéken lévô ingatlanok iszonyatos árával), a régi bútorok, mert lehet köztük is szépen és tisztességben élni. Inkább a nem odafigyelés, a teljes nemtörődőmség váratlanul szembeötlő megnyilvánulása. Akkor még nem feleséget, engem és gyermekeimet ill. háztartásomat ellátó asszonyt kerestem (félreértés ne essék: az asszony nálam nem egyenlő a házicseléddel, aki kipucol mindent, hanem aki megszabja az irányt és az elérendő életminőséget s akivel ezért együtt tehetünk!), de mégis mellbevert.

Alig vártam, hogy leteljen a 30 perc: nagyon rosszul éreztem magam. De ő is. Tudta, hogy bibis a szitu s ezért nem akart eleddig sem felvinni. Pár nap alatt azért megemésztettem és találkoztam vele ismét. Valamiért a következő alkalommal már feljött hozzám és megtörténhettek azok a dolgok, amikre olyannyira vártam. Kellemesen esett.

Még párszor találkoztunk, de a kapcsolat elkezdett lefelé ívelni.

De a végét mégsem a kupi okozta megrázkódtatás okozta, hanem az exem, aki újfent meglágyította szívemet és belebonyolódtunk egy századik újrakezdésbe…

Category: Magánrandijaim
You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.