Archive for » december, 2008 «

Netes ismerkedés = Dating highway

Apámmal beszélgettem most hétvégén errôl az ismerkedési mizzériákról s beszélgetésünk közben felbukkant egy nagyon érdekes gondolat. A társkereső oldalakon történő partnerkeresés nagyon hasonlít az utazáshoz: van egy célunk, ahová el akarunk jutni (stabil és boldog kapcsolat), miközben szeretnénk látni, felfedezni és tapasztalni, amit csak lehet, hogy élményekkel telve és elégedetten térhessünk haza (megállapodva szerelmünk mellett, akiről tudjuk, hogy a legjobb nekünk).
Viszont a neten ismerkedni – ellentétben a való élettel – gyorsabb, lényegretörőbb. Itt – mint mondjuk egy iskolában vagy munkahelyen avagy baráti társaságban –  nincs idő megismerni a másikat. Pár cím, jelző, mondat és fotó lapján kell meghozni a döntést: érdekel vagy sem, adok esélyt vagy sem.  Száguldunk az adatlapok közt, ugyanúgy, ahogy az autópályán szoktunk és csekély, szinte semmitmondó infók alapján dönthetünk.
Ha igazán szeretnénk megismerni, látni és érezni egy tájat, országot, kultúrát, le kell térnünk az autópályáról, mert átszáguldva rajta mindössze távoli, nagyon felületes képünk lesz róla. Felületes információk alapján kell döntést hoznunk, egy felbukkanó templomtorony, egy érdekes hegy, egy érdekes útikönyv utalás alapján kamyarodunk le vagy megyünk tovább…
Keresés után ezernyi adatlap kerül elém, s rohanó világban nincs idôm elolvasni részletesen mindegyiket. Egy-egy elejtett szó, izgalmas idézet, jó fotó megállít egy pillanatra és elgondolkoztat: érdemes írnom vagy sem? Hét másodperc – csak hogy egy népszerű dal refrénjével éljek -, ennyi jut mindenkire. Döntök, hogy írok vagy sem. Ez a hét másodperc meghatározhatja egész további életemet – talán az egyik legfontosabb döntésemmé fog válni – mégis oly kis hangsúlyt kap. S ha eldöntöttem ismét rálépek a gázpedálra s hajtok tovább…

Category: Irások  1,138 Comments
Nekem sem egyszerű… (11)

Túl vagyok már pár randin. A sok találkozás alatt kevés olyan – külsőleg – megragadó hölggyel futottam össze, aki már az első pillanattól kezdve izgatta volna képzetem és egyértelműen arra ösztökélt volna, hogy megismerjem. Hiába válogatok a fotók alapján igazán körültekintően és szelektálom ki kilencven százalékukat, majd próbálom a lehető legrosszabbul sikerült képet figyelembe venni s képzeletemben azon is tovább rontani, a személyes találkozások eredménye még így is minden esetben alulmúlja!
Nem hiszem, hogy túl igényes vagyok, miközben – természetesen – vannak elvárásaim. Nem kifejezetten modell lányokat keresek, nem szépség-idolokat, egyszerűen csak az engem megragadó gömbölyded típust.
Amikor az autóban ülök rengeteg nekem tetsző lányt látok az utcán: biztosan 5 perc alatt találnék olyat, akivel szívesen beülnék egy kávéra. A neten viszont – s erre keresem a választ – oly kevés figyelemfelkeltőt találok. Miért? Mások jelentkeznek fel egy társkereső oldalra? Valóban más – a való élethez képest – az összetétel a neten? Biztosan. Úgy tűnik még mindig nagyon kevesen kerülnek a háló közelébe, pláne még kevesebben határozzák el magukat a társkeresésre…
S akik elhatározzák magukat a regisztrációra, vajh tényleg csak azért teszik, mert külsejük alapján nem kapósak? Mennyire fog szétválni a társkeresés: lesznek a szépek, a jók, a bátrak és szerencsések, akik a való világban fognak ismerkedni ill. lesznek az előnytelenek, a gyámoltalanok, a szerencsétlenek, akik pedig a neten? Lesznek fiatalok, akik a suliban, sporteseményen, szórakozóhelyen megoldják és lesznek öregek/elváltak/gyermekesek, akik lehetôségek híján a netre kényszerülnek?
Avagy mindez hülyeség és előbb-utóbb mindenki a 21. század új ismerkedési formáját fogja használni, mert gyors, hatékony, széleskörű és mert a való életben kezdünk már annyira elszigetelődni egymástól, hogy bizalmatlanságunk okán visszamosolyogni sem merünk az utcán?

Olvasói levél

Béla nevű hölgy tollából:

Az utóbbi napokban elment a kedvem a társkeresők látogatásától, de tegnap nem tudtam aludni, gondoltam felnézek az egyikre, hátha van más insomniás is rajtam kívül. Az online listát nézegetve kiszúrtam egy pasit, írtam neki. Válaszolt. Első körben ugye mindenki meséljen magáról. Neki “értékrendje van” és ehhez tartja is magát! Hűűűű! Nekem meg két lábam és állok rajtuk. Kérem szépen, az “elveim vannak”, önmagában eléggé kevés. Mindenkinek vannak elvei. A kunszt abban rejlik, hogy melyek ezek. Másrészről aki folyamatosan hangoztatja őket és mögéjük bújik, annak nem életvezetése van, hanem….nem is tudom… pajzsa. Hiszek abban, hogy az embereket a tetteik határozzák meg. Ugye aki tudja, csinálja, aki nem, tanítja. (Mondom ezt én, amikor tanárként is dolgozom:) Mindegy, most a saját hátsómra is adtam egy pacsit :)) Ha valakinél fogytán a muníció, még mindig lehet vaktöltényeket durrogtatni szép szólamok formájában.

more…