A mai elharapózott bizalmatlanság világában, ahol a netes társkeresés lassan nem a bizalomról, tisztességről, korrektségről (tisztelet a kivételnek!) hanem az átverésről, a szórakozásról, a két normális kapcsolat közti idő kitöltéséről, kíváncsiskodásról, a másik érzéseinek letojásáról, saját magunk fényezéséről szól… Szóval ezekben az időkben nem árt valami mankó, amivel segíthetjük döntésünket, amivel teljesebb képet kaphatunk kiszemeltünkről kikerülve a csalódást.
Van egy fórum a neten, ahová a nagyon nagy többség úgy regisztrál be, hogy igazi adatait, családi körülményeit adja meg, a valós fotóit tölti fel. Itt még nem harapózott el az álregek, a hamis képek, a hamis adatok feltöltése, itt még az igazmondás dívik. Talán azért, mert itt már a megismert embereket gyűjtjük össze, ők már nagyjából egészéből ismernek, nem érdemes és visszatetsző előttük hazudni. Ez a site az iwiw.
Ha a társkereső oldalakon bejelentkezek egy hölgynél, rendszeresen megadom a saját mailcímem. Ide várom a válaszokat, amelyek ha megérkeznek, első pillantással a feladó címét, ill. a megjelenített nevét ellenőrzöm le. Sok esetben – szerencsémre – a naívabbak, a figyelmetlenebbek a freemailes, gcom-os, stb ingyenes mail postafiókjukba is bevésik valódi nevüket: ezt azonnal kihasználom s az iwiw-en rájuk keresek.
Derült már így ki egy be nem vallott gyermek, egy be nem vallott férj. De a sokadik kérésemre képet továbbra sem küldő hölgy reglapjára látogattam el és máris világossá vált értetlenkedésének oka. De ezzel a módszerrel szűrtem már ki túlkoros (csekély 10 évvel kevesebbet írt a Nlcafés adatlapjára) hölgyet – igaz a fotói és foglalkozása (modell) alapján ezt simán meg is tehette.
Az iwiw-en egyébként sokkal reálisabbak a fotók is, inkább a hétköznapi énüket ábrázolják, így talán kerülnek fel előnytelenebbek is – már ezért is érdemes leellenőrizni: tanulságos és sokat mondó a társkeresőre felrakott és az iwiw-es képek közötti különbség.
A levelezés beindításához sem árt némi plusz információ: csippentsünk fel innen!
Kedves társkeresők: időtök és idegzetetek megvédésének érdekében – ne csak a titkosszolgálatunk – hanem ti is használjátok fel e online emberkatalógust!
Csodálkoztam, hogy eleddig nem jelentek meg “vállalkozó hölgyek”, szexpedicíós lányok a netes társkeresőkön.
Nem is olyan abszurd kérdés ez, nem is olyan erkölcstelen és felháborító, hiszen jó pár esetben különböző férfiak anyagi ellenszolgáltatásért cserébe (vagy csak ingyen és bérmentve) keresnek meg tisztességes szándékkal keresgélő hölgyeket ajánlataikkal. Sok esetben csak egyéjszakás kalandok alakulnak ki, rengeteg példa mutatja, hogy számos férfi igazából szexuális életének kiegészítésére/színesítésére használja e fórumot. (Ez leginkább a Loveboxra jellemző, de már máshol is megtörtént…)
Fütyköseik képét elküldő, konkrét összegeket megjelölő pasik szép számmal akadnak idefent. S ha komolyan gondolják – márpedig én elhiszem nekik -, akkor egy igen szép piaci szegmenst fedhetnek le: azokét, akik pl. a rosszlanyok.hu-t és az igazi profi szolgáltató hölgyeket messziről elkerülik és bizonyos “érdekes” elgondolásból a társkereső lányokat zaklatják s kizárólag nekik tesznek anyagi természetű ajánlatokat.
Nos, e farkincabajnokok – mégpedig a fizetős részük – megfelelő piaci rést (khm :-) ) fedhetnek le, amiért máris – szakmájukat és klientúrájuk kiépítését még csak most kezdő – lányoknak jó vadászterület lehet. Ennek ellenére csak az utóbbi időben kezdtek fel-fel tündezni s találkozhattam az alábbi válaszokkal és adatlapokkal:
Egyik jelentkezésemre egy ilyen választ kaptam:
“Van frissítő, lazító svédmasszázs, mely egész testre kiterjedő és nagyon kellemes. óra 5000 Ft. Van kényeztető masszázs, melyben van frissítő masszázs, testtel maszírozás és választható levezetés (francia, kézi). Félóra 8, óra 10 ezer Ft.
Telszám: xxx xxx”
Adatlapon:
“Ha szeretnél kicsit ellazulni, felfrissülni , vagy csak jól érezni magad, akkor írj:-)”
Adatlap 2:
“Két évvel ez előtt anyagi csőd szélén álltam. Ekkor gyors megoldás kellett és új munkába kezdtem. Masszázzsal foglalkozom másfél éve. Nagyon szeretem amit csinálok. Nálam nincs szex, mégis olyan élményt nyújtok vendégeim részére, hogy szívesen jönnek vissza hozzám. Szeretem az érintést, a testiséget és azt amit csinálok. A vendégeim intelligens, ápolt, értelmes kedves emberek. Tisztelnek és szeretnek. Közel 120 visszajáró törzsvendégem van. Nálam a minőség a legfontosabb!!!
Ma már mindenem megvan, ami egy harmónikus, boldog élethez kell és közben a munkámat is egyre jobban megkedveltem.”
Adatlap 3:
“Unatkozó háziasszony vagyok, aki a kosztpénz kiegészítésének céljából vár 1 laza órára potens és ápolt férfiakat.”
1, Egérke
Szimpla találkozás. Szimpla nő. Szimpla külső. Szimpla gondolatok. Szimpla beszélgetés. Szimpla élet.
Nem ronda és nem is szép. Nincs nagy melle, de kicsi se. Se nagy feneke, se kicsi. Nem duci, de nem is vékony. Nem karakteres az arca, de legalább semmiféle érzelmet sem vált ki.
Beszélgetünk. Kellemesen, de mindenféle ütős téma nélkül. Sem nem nagyon vicceskedős vagy érdeklős, világmegváltós, odamondós. Nem is kellemetlen vagy utálkozós vagy nagyon ásítozós.
Nem magába zárkozós, de nem is kinyílós. Nem lazáskodós, de nem is görcsös. Nem mindent kitevős, de nem is nagyon betakarós. Nem kihívós, de nem is agszűzieskedős. Szexis poénoktól nem zavarba jövős, de ezt a témát mégsem forszírozós. Nem karrierista, de nem is munkáját utálós. Szemébe mélyen belenézős, de abba mégsem beleszédülős. Minden témára reagálós, de mégsem érdekességeket mondós. Poénokat értős, de mégsem humoros. Nem izgulós, de nem is fagyos. Gyakorlott randizgatós, de mégsem lényegretörős.
Bort ivós, de mégsem becsicsentős. Érdeklődős, de mégsem odalevős. Picit tesztelgetős, de mégsem bátran provokálós.
Hazakísértem. Rájöttem: nem egyéjszakás, de nem is vele többet randizós…
Csak egy kis önellentmondásra szeretném felhívni az alábbi idézetet használók figyelmét!
“…nem érdekel, miből élsz. Azt akarom tudni, hogy mire vágysz és, hogy szembe mersz- e nézni a vágyaiddal!
…nem érdekel hány éves vagy. Azt akarom tudni megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj Értem, az álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy!
…nem érdekel ki vagy és, hogy kerültél ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e Velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz meg!”
Majd a levelezés legelső körében legelső kérdésként a következőt teszik fel – miután az adatlapomon megnézték hány éves vagyok:
– mivel foglalkozol?
Tanács: érdemes olyan szép mondatokat kiválasztani, amelyek valóban illenek hozzánk, természetünkhöz és viselkedésünkhöz! �?gy csak egy hatalmas öngól lesz belőle. Mert ha valóban, én, mint ember érdeklem, akkor ne a szakmám és a pénztárcám iránt érdeklődjön elsőként!
Várom az olvasók leveleit, véleményét és élménybeszámolóit a [email protected] címen.
Ma ismét volt egy “randim”.
A hölgyet idefent találtam több hónappal ezelőtt. Egy teljesen átlagos, alacsony lány volt látható az egyetlen fotón: vízparton állt, felhajtott szárú nadrágban, szél belefújta arcába a haját. Kedves választ küldött a levelemre. Jó állása van, képzett, törekvő, normális értékrendű és nem kérette magát: bevallotta, hogy tetszett neki mindaz, amit az adatlapomon olvashatott. Rögtön javasolta, hogy folytassuk telefonon. Igaza van, minek kell ezzel a hosszú levelezéssel tölteni az időt?! Az ilyen önállóság, bátorság és nyílt sisakos ismerkedés mindig pozitív.
Felhívtam. Ott is kellemesen elcsevegtünk. Szimpatikussá vált – ismétlem – mégha a fotó alapján nem is. Bíztam megint a csodában – ami egyébként velem még soha nem esett meg – és azt gondoltam, hogy érdemes vele találkozni, mert hátha megkedvelteti magát velem és megláthatom közben benne a bűbájt.
Volt még egy próbatétel: épp elutazott egyhetes nyaralásra, s megígérte, hogy ha hazaérkezik, jelentkezni fog. Itt még kétesélyes volt az ügy: ha nem hív vissza, minden megoldódik magától, hisz tapasztalataim szerint ezek a nyaralások, eltűnések csak megszakítani bírják a szinte még el nem kezdődőtt ismerkedéseket. �?gy könnyedén mentem bele ebbe a megalkuvásba…
Aztán eltelt a hét és láss csodát, érkezett tőle az sms!
– Itthon vagyok ismét. Szuper volt, de megfáztam nagyon.
Felhívtam. Valóban nagyon kerregő volt a hangja, betegnek tűnt, köhécselt. Kért még egy hét türelmet, hogy összeszedje magát. Mi az már nekem? Ó, hogyne, beleegyeztem.
S eljött a nagy nap, jobban mondva este. A megbeszélt helyen – kis téren – a padokon csak egy lány ült, mikor megérkeztem. Szinte észre sem vettem vagy legalábbis nem akartam, mert hasonlított is meg nem is, mindenesetre nem volt az esetem. Telefonáltam, hátha késik. Mit ad isten, az ülőnél csörgött ki. Odavánszorogtam, s közben tekingettem jobbra-balra, hátha az égből lepottyan egy kis segítség s megúszom ezt a kellemetlen szitut. Bemutatkoztunk. Egy pillanat alatt találtam – mint a késő éjszakai színvonaltalan vetélkedőkben – a képe és a való énje közt 100 eltérést, csak hogy a legfontosabbakat említsem: a haja rövid, közel sem ért a válláig, a testsúlya lazán 15 kilóval volt több és az élet is több ráncot vésett orcájára.
Azonnal csacsogni kezdett a helyről, amit már kinézett nekünk és hogy miket fog ott inni. Én hallgatagon mentem mellette és sanda oldalpillantásokkal próbáltam megbarátkozni az új külsővel. De olyan szintű volt az eltérés, hogy ezt már képtelen voltam benyelni. A kávézó előtt megállítottam:
– Valamit mondanom kell mielőtt beülünk. Az ember már az első pillanatban, mikor meglátja a másikat rengeteget megállapít róla. Szinte azonnal eldönti, hogy érdekli-e vagy sem. A fotók alapján is kialakít egy képet, amely – lehet, hogy az én figyelmetlenségem miatt -, de most nem azonos a valósággal. Úgy érzem, hogy köztünk – mint ffi és nő közt – nem lehet semmi. Ha ennek ellenére is szeretnél beszélgetni, ám legyen, de én legalább szóltam: nem akarom egyikünk idejét sem feleslegesen húzni.
– Hát igen. Köszönöm. Gondolom a hajam hossza, ami más, mint a fényképen és ez zavar, igaz?
– Többek közt – válaszoltam. Nem vette magára. De gyorsan elváltunk, mert még véletlenül sem szerettem volna, ha ennek ellenére is be kellett volna vele ülnöm fecserészni. Féltem, hogy a csalódottság dühe kirobbant volna belőlem.
S ismét dolga végezetlenül, nem a magam hibájából elszállt egy estém értelmetlenül…
Tanulság: telefonos beszélgetés alatt rá kell kérdezni finoman, hogy a fotók mikor készültek! Fontos infó!
Várom az olvasók leveleit, élménybeszámolóit a [email protected] címen!
Sokat hallhattunk régebben a zűrős BKV és a fővárosi önkormányzat nyilatkozataiból egy bizonyos paraméterkönyvről. Ez leírja azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a BKV köteles teljesíteni, összefoglalja azokat a minimumokat, amik nélkül nem kapja meg az állami támogatást: benne van minden, a járatsűrűségtől kezdve a szolgáltatási területen át a szolgáltatási időszakig.
Párkeresési időszakunkon elején mindenki kinyit egy paraméterkönyvet. Szűz lapokkal, szinte még üresen, hisz akkor még oly kevés elvárásunk van: annyi csak, hogy szeressenek, hogy legyen mellettünk valaki. Aztán folyamatosan tapasztalunk kapcsolatról kapcsolatra, s úgy írjuk tele ezen lapokat elvárásainkkal és az utált tulajdonságokkal. Minden megélt-átélt jót szeretnénk viszontlátni következő partnerünkben, miközben a rosszakat szeretnénk elkerülni. S túl az ötödik, tízedik, huszadik kapcsolaton már az udvarlás elején, az udvarlási időszak első hónapjaiban keressük és végigveszük ezeket.
Fiatalságunk kezdetén könnyű párra találni, s egyre nehezebb időskorban: feljebb és feljebb akarunk lépdelni, egyre jobbat, szebbet szeretnénk – a paraméterkönyvnek megfelelőt. Vagy talán nem jobbat, csak konkrétabbat: a vágy képe egyre élesebbé válik és ehhez hasonlítót szeretnénk kihalászni a nagy zűrzavarból. Szerencsénk van, ha megtaláljuk, de nekünk is passzolnunk kell az általa felállított árnyékképbe, különben felborul a szépnek induló kapcsolat. Nem akarok túl pesszimistának tűnni, de azt állítom, hogy 18 évesen minden második korombeli lány “bejött”, tizenakárhány évvel később már csak minden 100. lobbant lángra bennem valamit. Ha ugyanezt az arányt veszük számításba a másik oldalon is, akkor tulajdonképp 1:10 000-hez az esélyem megtalálni manapság a párom. Matematika tanárom mondta a valószínűségszámítás oktatása közben, hogy ez azt jelenti, hogy lehet, elsőre kihúzom a piros pontos golyót Tibi bácsi zsákjából, de ha nincs szerencsém, akkor csak a tízezredikre találom meg!
No, eleddig a saját reszortomat és aránypáromat letudtam: sikerült két darab piros pontos golyót kikapnom, csak “rosszat kívántam”. Pár lánynak én lehettem volna a piros pontos golyó, de ott meg az érzelmeim nem akartak kimászni tüskés vackukból.
Mindenesetre várok tovább az igazira: itt ülök a nézőtéren és tapsolok, hátha végre megérkezik az én kívánságom is…
Várom az olvasók leveleit, élménybeszámolóit a [email protected] címen!
A reménytelen esetek.
Vannak páran. Akik már évek óta itt fent. Nem kényszerűségből járnak vissza – mint azok a pechesek, akik találkoznak, járnak, majd szakítanak. �?k legalább megpróbálkoztak egy kapcsolattal és a kudarc után – ismét feljelentkezve – keresnek tovább. Viszont azokat nem értem, akiket évek óta itt eszi a fene. Kapják a maileket, de érdekes módon egyik jelentkező sem az igazi. �?k a reménytelenek. A netes társkeresőkre kattantak. Akiknek senki és semmi nem elég jó. A lelkileg megtiportak. Akik igazából nem újat keresnek, hanem a régi exüket. Vagy valami annál is jobbat.
Vonzó külsővel rendelkeznek, tehát biztosan kapnak szép számú jelentkezést. Tán még az adatlapjukat is ki tudják tölteni értelmes szöveggel. De aztán kész. Válaszolni képtelenek. Randizni képtelenek. Ránéznek egy adatlapra és már csukják is be, mert nem Mr. (avagy Miss) tökéletes található rajta. Talán nem is olvasnak levelet, adatlapokat, csak fényképet néznek: ha nem Richard Gere, akkor megy a kukába!
Semmibe nem kerül manapság felregisztrálni egy társkereső oldalra: kb 5 perc a munkahelyi gépről és internet elérésről. Már szinte mindenütt van, lassan már a vakolókanálba és a parizeres mérlegbe is tesznek egy hot spotot. Mobilja pláne mindenkinek van, így aztán még egy emelt díjas sms-sel is meg tudja támogatni ezt a friss adatlapot – ha kell egyáltalán.
Aztán lehet nézegetni a jelentkezőket. És törölgetni. Mert ez egy nagyon jó szórakozás, igaz? Egy idő után már lehet írni fikázó szöveget is az adatlapra – mert pár ilyen lány a sok jelentkezőtől azért egy picit felbátorodik és megemeli kezdeti igényszintjét is: követelni kezdi a sablon dumák helyett az egyedit, a jópofa szöveget, a szórakoztató levelezést, a 160-as magassága mellé a min. 180-as pasit, a kocsit+pénzt+diplomát+sármot. Legyen határozott, de figyelmes! Legyen a nők kedvence, de hűséges! Legyen független, de ragaszkodó! Legyen érzelmes, de nem nyálas! Legyen határozott véleménnyel rendelkező, de mindig mindent figyelembe vevő! Legyen egzisztenciával rendelkező, de ne pénzhajhász! Legyen szép, ápolt, de nem hiú!
Sajnálom az ilyen adatlapok és jelentkezők közt kukázókat, akiknek már semmi nem elég, akik reménytelenül várnak a jobbnál is jobbra, akiknek életformájuk lett a netes társkeresés: a rengeteg jelentkező közt elvész a lényeg, s örökre egyedül maradnak…
Idézek egy adatlapból, amelyre mindez abszolút igaz:
“Királylány. Olyan hétköznapi fajta. Csillogó ruhák, ékszerek, lovagok nélkül. Tulajdonképpen csak egy copfos apró lányka. Kócos tincsekkel, smink és tűsarkú nélkül. Még nem vagyok alkalmas a szerelemre. Akkor sem, ha mindenféle beleszerettem statit írtok. Amúgy a szerelem mellett most a dugásra is alkalmatlan vagyok. Remélhetőleg idővel mindkettő változni fog:-)
2003 szept.27 óta az XXXXX(társkereső oldal) tagja.
Eddig 161466 alkalommal nézték meg a lapját.”
Ha körülnézünk a társkereső oldalak adatlapjai közt, akkor mindkét nem netes társkereső tagjai közt találhatunk bőven példát a fantáziátlanságra, a minimális önismeret hiányára, tájékozatlanságra, mondhatni szellemi igénytelenségre.
Soha nem fogom megérteni, hogy nem képesek emberek magukról pár sornyi infót kisajtolni, ami alapján egy kis támpontot adhatnának a jelentkezőknek?! Hogyan is gondolhatják, hogy a következő (igen sűrűn belefutok ilyenekbe) szöveggel bármilyen szinten sikert arathatnak: “Nem tudok magamról mit írni, de muszáj, mert nem enged tovább a gép. Ezért írok, de remélem most má’ elég, mert nem tudok többet mesélni magamról, ha valakit érdeklek, akkor majd úgyis kérdez!”
Brrr… S ennek egy gyönyörű kiegészítése, amikor befikázza az érdeklődőket: “Levettem a képeimet, mert azt vettem észre, hogy sokan csak amiatt írnak.”
Nos, a kép igen fontos – többet is mond ezer szónál. Értéke ezen értékelhetetlen bemutatkozások mellett óriásira nő! Ha a fentihez hasonló információtartalmú szöveg mellett szerepel, akkor valóban csak a fotó csábítja be a jelentkezőket: ugyan mi más?
Mindenkinek van munkája, hobbija, társasági élete, családja, céljai és eredményei, élményei és emlékei: egyszerre rosszak és jók. Néha még értékes gondolatai is! Miért nehéz mégis ezekből 5-6 mondatnyit összeállítani?
Tessék – tanácstalanság esetén – segítséget kérni: a szülők, barátok, kollegák meséljenek pár dolgot rólunk! Miért kedvelnek, miért utálnak, milyen a külsőnk, mit értékelnek bennünk, mikor érezték nagyon jól társaságunkban magukat, mi volt az első, amit megismertek belőlünk, milyen előítéleteik voltak, miért csalódtak bennünk, mivel nevetettük meg nagyon őket…
Nyugodtan mesélhetünk álmainkról és terveinkről: ha nagyon unalmasak vagyunk (vagy annak gondoljuk magunkat), akkor írjunk lelkesen azokról az új dolgokról, amiket még ki akarunk próbálni az életben, hiszen nem feltétlenül csak az az ember, amit eddig elért és megtett – nagyon sokat mutathat meg az is, hogy még mit szeretne véghez vinni! Lehet az álmokainkról is szőni egy szép bemutatkozást…
Mesélhetünk egy legutóbbi izgalmas hétvégénkről, nyaralásunkról, bajnokságunkról, bármilyen élményünkről.
Mesélhetünk elvárásainkról: előző kapcsolatainkról, azok oly tulajdonságaikról, amiket szerettünk és amiket keresni fogunk az újban is.
Mesélhetünk a szerelemről: milyen érzések, gondolatok születnek meg bennünk, mi nekünk vagy akár kedvenc írónknak a szerelem?
Mesélhetünk jelzőkkel: végiggondolva elég sok jelzőt fel tudsz magadról sorolni – ne fáradj a jópofa mondatok megszerkesztésével, ha nem megy, elég egy felsorolás is!
Mesélhetünk barátainkról: ha bemutatjuk őket és melyiket miért kedveljük, talán egy kép rólunk is kialakul avagy mondjanak ők rólunk 1-1 mondatot.
Mesélhetünk kedvenceinkről: filmben, könyvben, előadásokban, zenékben, színészekben, írókban, politikusokban (mondjuk ez utóbbi kétséges, hogy lenne)
Mesélhetünk iskoláinkról, tanfolyamainkról, szakköreinkről…
Mesélhetünk bármiről, csak könyörgöm: valóban nyissuk ki a szózsákot és ne kelljen több “Nem tudok magamról mit mondani…” bemutatkozást olvasnom!
UI: ja, és erre időt, energiát és néhány agysejtet kell áldozni? Bizony, befeketés nélkül itt sem terem babér.
Régebben minden egyszerűbb volt, őszintébb, bizalmasabb.
Manapság már nemhogy azt nehéz elérni, hogy válaszoljanak a normális üzenetre, de mintha egyeseknek különleges érzékük lenne mások idegein táncolásnak, mintha kéjes örömöt lelnének abban a levelezésben, amelyeknek aztán ők a legnagyobb bénázói a maguk pár soros, tőmondatos, fantáziátlan, sablonos válaszaikkal. Divat lett, hogy bátortalanságukban, tehetetlenségükben, döntésképtelenségükben nem adják meg a számukat. Külön imádkozni kell és győzködni őket, mintha a cél nem egy megtestesült, kézzel fogható, normális kapcsolat lenne, de legalábbis egy való életben lebonyolódó randi. Tombol a levelezési fetisizmus!
Lányok! Pont így estek bele az egyéjszakás férfiak hálójába és üldözitek el magatoktól a tisztességes szándékúakat. Három kör üzenetből már elég információhoz lehet jutni, hogy ki milyen iq-val és érdeklődési körrel és/vagy perverzióval rendelkezik. Ebből igenis el lehet dönteni, hogy folytatjuk vagy rövid úton megszakítjuk vele a kapcsolatot. De ne kelljen már heteken keresztül gépírni, mert lenne más egyéb normális elfoglaltságom is helyette!
Csak a hazudozó, magát másnak kiadó vagy borzasztó előnytelen külsejű öregek (legyen akár férfi vagy nő) akarnak/tudnak heteken-hónapokon át levelezgetni, mert érzik, csak így van esélyük.
Mások, munkával hobbijaiktól, akár normál társasági életüket élők viszont elfoglaltak. Napi 20-30 percet egy fantáziadús, humoros, sokatmondó levélre áldozni, miközben igazából fogalmunk sincs, hogy a másik oldalon ülő ki a fene, megéri-e, akarjuk-e s egyáltalán igaz-e mindaz, amit állít magáról, kissé pazarló életmód lenne. Sőt, aki szeretné még belátható időn belül a konkrét elképzeléseinek megfelelő társát megtalálni, az nem ér rá csak egy vonalat futtatni (persze tudom, hogy a hölgyek az igazi mesterei ennek, csak persze ezt soha nem vallanák be, viszont porig alázzák a másik nemet, ha megtudják véletlenül!), hisz az eredmény kiszámíthatatlan: két-négy hét alatt derül ki, megér-e valaki egy személyes találkozást és csak a találkozó után derülhet fény arra, hogy lesz-e az egészből kapcsolat!
�?gy azt tanácsolom mindenkinek, hogy ha a harmadik negyedik levélváltás után sem érzi azt a kíváncsiságot és bizalmat, ami előfutárja lehet egy jó randinak, akkor hagyja abba és búcsúzzon el! (kultúráltan és informálva erről a másik felet) Ellenkező esetben pedig irány a kávézó, s derüljön ki, hogy a vonzalom túllép-e a karaktereken/üzeneteken és valódi érzelemmé tud-e válni!? Az élet rohan, s nekünk pedig úgy érzem nincs sok időnk, hogy elvesztegessük hiábavaló várakozással és semmibe vesző információcserével. Szegről-végről – mégha itt vagyunk ebben a büdös kibertérben – mégis valódi ölelésre vágyunk!
Szilveszteri élmények
Nos, a blogíró most megosztja veletek egy szilveszteri élményét, amely bemutatja a téves és megkésett kommunikációval járó szituációk ékes példányát. Nem lesz rövid, de legalább hosszú! :-)
Szokványos fényképes adatlap egy harmincas nőről. Szimpatikus dolgokat írt magáról s az egy szem apró méretű egész alakos fotó sem rémíszt el. Miért ne, menjen neki is a sablonlevél!
Válaszol, levelezünk, majd november elején találka.Kellemes hangulatban elbeszélgetünk, sok mindent megtudtam róla. Jól menő sminkes-műkörmös, anyagilag eleresztve. Szakmája látszik rajta, hisz a természettől kapott alapanyagot elég jól feltunningolta. �?llítása szerint rendszeresen fut, alakja rendben van, habár a drága farmerja nem épp ideálisan áll a gömbölyű fenekén: talán más fazonnal kellemesebb látványt érne el! �?m nekem így is jó – külsőleg. A lelkét pedig felfedezem majd – gondoltam. Beszélgetésünkön legalábbis annyit sikerült megállapítanom, hogy az értelmesebb és kultúrális szempontból az igényesebb emberek közé tartozik, rendszeresen jár komolyzenei koncertekre, komolyabb kiállításokra és színházba. Jókedélyűen válunk el egymástól és felbátorodva kérdeztem meg, hogy találkozunk-e még? Igen volt a válasz.
S valóban, 4-5 nappal később, szombaton este ismét összefutottunk egy teázóban. Ekkor már tapasztalhattam furcsább dolgokat is: kérdezek valamit és 3-4 másodpercig nem történik semmi, rezzenéstelen arccal réved a semmibe. Például kinézek egy asztalt, megkérdem leülhetünk-e ide s ő csak bámulja legalább 10 mp-ig az egyik falra függesztett képet miközben én tanácstalanul topogok mellette, majd mintha kábulatból révedne fel rámnéz és megkérdi:
– Akkor leülünk ide?
A beszélgetés sem oly izgalmas már – talán engem is bizonytalanná tett még pár, a fentihez hasonló incidens -, de ettől függetlenül kapok pár érdekes infót róla. Például, arra készül, hogy megműtesse az orrát, mert régóta zavarja nagysága és görbesége. Valóban, nagyobb az átlagnál, de meg lehet szokni. Magánélete tulajdonképp 6 éve nem létezik, azóta nem talál maga mellé pasit. (Hogyne, szexpartnere akad, azzal nincs gond, de az állandóra kiszemelt hímtársaim mindig elmenekülnek előle – itt miért nem szólalt meg bennem a vészcsengő, nem is értem?!)
Aztán hirtelen kijön a transzból és bejelenti, hogy felfordult a gyomra, mert indulás előtt az egész napos éhezés után túl sok szendvicset tolt be: vigyem gyorsan haza!
Megteszem. Még mielőtt kiszáll, megbeszéljük a harmadik randi időpontját, amit 2 nap múlva lemond: – Majd jelentkezem! – ígérettel. Meglepődés abszolút nincs bennem: hozzászoktattak ezekhez a nők. S ebben a konkrét esetben talán még meg is könnyebbülök…
Eltûnt: csak úgy porzott utána a virtuális tér oly gyorsan kilépett ebből a “bimbodzó” kapcsolatból. Továbbléptem, mert szerencsére volt hova és el is felejtkeztem róla.
Aztán a Jézuska december 25-én meghozta a drágát ajándékba. Meglepetésemre egy mail fogadott aznap reggel a következő szöveggel – hangsúlyozom, 1,5 hónap néma csend után: more…
Taktikát váltottam, igen tisztelt hölgyeim és uraim! Elég az elcseszett estékből, elég a ronda avagy lökött hölgyekre elpazarolt értékes órák cappucinóval nyakon öntött lehúzásából! Oly sok időm ment már rá a felesleges randikra, miközben annyi, de annyi teendőm lenne ebben az életben! Fontos lenne a rendezett magánéletem is, de most felébredtem és rájöttem: nem áldozhatom fel az összes szabadidőmet párom megtalálásának érdekében! Hogyan lehetne megoldani, hogy az elkerülhetetlen kudarcos randik mellett a saját életem is folyhasson a maga medrében?
Gondolkoztam és rájöttem a megoldásra!
Módszer neve: két légy randi.
A taktika a következő: el kell intéznem ezt avagy azt. Mi lenne, ha ezt közösen tennénk? Miért kőbe vésett szabály, hogy csak a fenékformájúra koptatott teaházi-kávézói székekben ücsörögve lehet ismerkedni? Dehogy! Rúgjuk fel és üssünk – szerencsés esetben – két legyet egy csapásra!
Nemrégiben felújítottam a lakásom. Kellett bele pár berendezési tárgy. Irány az Ikea! A helyszín kultúrált, a bútorok közt sétálva rengeteg téma adott – a lakberendezéstől kezdve az ízléséig -, ráadásul étterem is van! Aktivítás ezerrel, hiszen célirányosan is kell közben mozogni, meg kell találni azokat a tárgyakat, amikért jöttünk: így közösen dolgozunk egy célért, ennél fesztelenebb ismerkedési lehetőség nincs is!
Nemrégiben egy hölggyel oda beszéltem meg találkát. Mondanom sem kell a kis fényképeken nem rendelkezett oly – khm, hogyan is mondjam ezt finoman(?) – román bányász arcvonásokkal, mint a való életben. Rémületemen az idő múlása sem tompított. �?gy áldottam magam az ötletért, hogy a szűkős szabadidőmből nem dobtam ki egy teljes estét és legalább design tanácsadómnak felhasználhattam!
Gazdagabb lettem egy fogassal és egy letesztelt jó randimódszerrel! :-)
Kedves olvasóim: ti milyen többcélú randihelyszíneket találnátok ki?
Apámmal beszélgettem most hétvégén errôl az ismerkedési mizzériákról s beszélgetésünk közben felbukkant egy nagyon érdekes gondolat. A társkereső oldalakon történő partnerkeresés nagyon hasonlít az utazáshoz: van egy célunk, ahová el akarunk jutni (stabil és boldog kapcsolat), miközben szeretnénk látni, felfedezni és tapasztalni, amit csak lehet, hogy élményekkel telve és elégedetten térhessünk haza (megállapodva szerelmünk mellett, akiről tudjuk, hogy a legjobb nekünk).
Viszont a neten ismerkedni – ellentétben a való élettel – gyorsabb, lényegretörőbb. Itt – mint mondjuk egy iskolában vagy munkahelyen avagy baráti társaságban – nincs idő megismerni a másikat. Pár cím, jelző, mondat és fotó lapján kell meghozni a döntést: érdekel vagy sem, adok esélyt vagy sem. Száguldunk az adatlapok közt, ugyanúgy, ahogy az autópályán szoktunk és csekély, szinte semmitmondó infók alapján dönthetünk.
Ha igazán szeretnénk megismerni, látni és érezni egy tájat, országot, kultúrát, le kell térnünk az autópályáról, mert átszáguldva rajta mindössze távoli, nagyon felületes képünk lesz róla. Felületes információk alapján kell döntést hoznunk, egy felbukkanó templomtorony, egy érdekes hegy, egy érdekes útikönyv utalás alapján kamyarodunk le vagy megyünk tovább…
Keresés után ezernyi adatlap kerül elém, s rohanó világban nincs idôm elolvasni részletesen mindegyiket. Egy-egy elejtett szó, izgalmas idézet, jó fotó megállít egy pillanatra és elgondolkoztat: érdemes írnom vagy sem? Hét másodperc – csak hogy egy népszerű dal refrénjével éljek -, ennyi jut mindenkire. Döntök, hogy írok vagy sem. Ez a hét másodperc meghatározhatja egész további életemet – talán az egyik legfontosabb döntésemmé fog válni – mégis oly kis hangsúlyt kap. S ha eldöntöttem ismét rálépek a gázpedálra s hajtok tovább…
Túl vagyok már pár randin. A sok találkozás alatt kevés olyan – külsőleg – megragadó hölggyel futottam össze, aki már az első pillanattól kezdve izgatta volna képzetem és egyértelműen arra ösztökélt volna, hogy megismerjem. Hiába válogatok a fotók alapján igazán körültekintően és szelektálom ki kilencven százalékukat, majd próbálom a lehető legrosszabbul sikerült képet figyelembe venni s képzeletemben azon is tovább rontani, a személyes találkozások eredménye még így is minden esetben alulmúlja!
Nem hiszem, hogy túl igényes vagyok, miközben – természetesen – vannak elvárásaim. Nem kifejezetten modell lányokat keresek, nem szépség-idolokat, egyszerűen csak az engem megragadó gömbölyded típust.
Amikor az autóban ülök rengeteg nekem tetsző lányt látok az utcán: biztosan 5 perc alatt találnék olyat, akivel szívesen beülnék egy kávéra. A neten viszont – s erre keresem a választ – oly kevés figyelemfelkeltőt találok. Miért? Mások jelentkeznek fel egy társkereső oldalra? Valóban más – a való élethez képest – az összetétel a neten? Biztosan. Úgy tűnik még mindig nagyon kevesen kerülnek a háló közelébe, pláne még kevesebben határozzák el magukat a társkeresésre…
S akik elhatározzák magukat a regisztrációra, vajh tényleg csak azért teszik, mert külsejük alapján nem kapósak? Mennyire fog szétválni a társkeresés: lesznek a szépek, a jók, a bátrak és szerencsések, akik a való világban fognak ismerkedni ill. lesznek az előnytelenek, a gyámoltalanok, a szerencsétlenek, akik pedig a neten? Lesznek fiatalok, akik a suliban, sporteseményen, szórakozóhelyen megoldják és lesznek öregek/elváltak/gyermekesek, akik lehetôségek híján a netre kényszerülnek?
Avagy mindez hülyeség és előbb-utóbb mindenki a 21. század új ismerkedési formáját fogja használni, mert gyors, hatékony, széleskörű és mert a való életben kezdünk már annyira elszigetelődni egymástól, hogy bizalmatlanságunk okán visszamosolyogni sem merünk az utcán?
Béla nevű hölgy tollából:
Az utóbbi napokban elment a kedvem a társkeresők látogatásától, de tegnap nem tudtam aludni, gondoltam felnézek az egyikre, hátha van más insomniás is rajtam kívül. Az online listát nézegetve kiszúrtam egy pasit, írtam neki. Válaszolt. Első körben ugye mindenki meséljen magáról. Neki “értékrendje van” és ehhez tartja is magát! Hűűűű! Nekem meg két lábam és állok rajtuk. Kérem szépen, az “elveim vannak”, önmagában eléggé kevés. Mindenkinek vannak elvei. A kunszt abban rejlik, hogy melyek ezek. Másrészről aki folyamatosan hangoztatja őket és mögéjük bújik, annak nem életvezetése van, hanem….nem is tudom… pajzsa. Hiszek abban, hogy az embereket a tetteik határozzák meg. Ugye aki tudja, csinálja, aki nem, tanítja. (Mondom ezt én, amikor tanárként is dolgozom:) Mindegy, most a saját hátsómra is adtam egy pacsit :)) Ha valakinél fogytán a muníció, még mindig lehet vaktöltényeket durrogtatni szép szólamok formájában.
“És kalandorok kíméljenek!” – írta adatlapján a lány, aki már a 500. megtekintett volt a hónapban és már tökre untam az egészet és azt borítékoltam magamnak, hogy nekem már a büdös életben nem lesz csajom, ha ezek közül a gizdák közül kell választanom. És kerestem tovább és az 501-nek is elképesztően uncsi, copy-paste volt az adatlapja: kirándul és moziba jár – hát ez se egy tüzes, szerelembe, teljes anyagi, érzelmi, energetikai, értelmi és erkölcsi csődbe borító fruska, – gondoltam magamban -, amin még az sem segített, hogy adatlapjának vallomása szerint intenzív szexuális életet él, így kompenzálva üres kis életét: szegény szerencsétlen, igazán szánalmas. (persze kérdés, hogy kivel ha állítólag nincs partnere és még kalandorkodni se szabad mellette, akkor neki most mégiscsak honnan van szexuális létezése, s tán majd egyik pillanatról a másikra abbahagyja humán eredetű avagy kis elemes cerkájával önmagának kielégítését intenzíven, ha az nagy szerelem édesdeden bekopogtat rózsaszínű szobájába és pihe-puha mellecskéjére hajtja szőke fejét koronástól, hercegi pecsésestül homlokának közeptájékán, amely fehér papripáján történő hosszú és küzdelmes lovaglása alatt nyomodott bele fájdalmasan?!)
Nincsenek már jó nők ezen a Földön, mind elsüllyedt a Titaniccal együtt – mondtam magamban, de azért írtam neki egy levelet, mert azt gondoltam, hogy a remény hal meg utoljára, és egyébként is szabad vagyok péntek este hisz még a tévém is kipurcant, legalább csináljak valamit, ha már Barátok közt sincs, aztán majd írok belőle egy kis blogot…
Na jó, valljuk be, hogy a netes társkeresés nincs génjeinkbe kódolva, innetől kezdve persze, hogy tök furcsa ez az egész, főleg elsőre!
Életidegen ez az egész, hiszen verbálisan kell felkeltenünk az érdeklődést magunk iránt, amire esetleg rásegíthetünk egy fotóval. De természet anyánk – valahogy – nem erre programozta az emberi lelket: mindent a személyes találkozás, a másik megjelenése, kisugárzása dönt el. Logikus, hisz fejlődésünk elején nem volt a pálmafákra vagy őspáfrány mellé szerelve egy-egy internet terminál, sőt, szinte még verbalitásunk sem volt. A nagy szerelmekhez és a beteljesüléshez elég volt egy pillantás.
Azóta annyiban változott a dolog, hogy kissé intelligensebbek lettünk és már szeretnénk megismerni partnerünk gondolatait is, ám továbbra is a másik fizikai, 3 dimenziós megtapasztalása, mozgása, gesztusai, azokban megfogalmazódó személyisége, stílusa, hangja stb. ejt minket rabul…
Régebben szinte egy szó nem hangzott el s máris egymásba estek. (Még Rómeó és Júlia is így tett nem oly rég) Mindegyik nyelvben ugyanúgy mondják: szerelmbe esnek, zuhannak. S ezek nem előre megtervezett, lejátszott, megbeszélt dolgok, hanem pillanatnyiak. Nem lehet heteken át zuhanni – legalábbis eddig tart egy levelezés -, hogy majd személyes találkozások után pár hét alatt végre egymásba szerethessenek. A magyar nyelv egyébként nagyon finom – feltéve ha vannak akik tudják használni és felfogni a szavak halvány különbségeit – de szerelembe esni és beleszeretni: van különbség. A beleszeretni hosszabb ideig tart – s ki kell tenni azt a időhatározót, ha mégis a szerelemre szeretnék utalni: “beleszeretni egy pillanat műve volt”.
Elképzelhetetlennek tartom, amikor egyesek arról beszélnek, hogy már a levelezés alatt tudták: nekik a másik az igazi! Tudták, hogy szerelmesek belé! Nem! A levelezés mindössze arra jó, hogy megállapíthassuk a másik intelligenciaszintjét, stílusát, érdeklődési körét, anyagi társadalmi helyzetét, képzettségét, előkészítsük a talajt a személyes találkozáshoz, ahol már lesz pár téma, pár infó, amin kényelmesen elindulhat a társalgás. De szerelembe esni csak és kizárólag akkor lehet, ha megláttuk. Nekem az első kézfogástól, puszitól, üdvözléstől indul a stopperóra: a fantom hirtelen kézzelfoghatóvá válik, egy igazi nővé, az agyamon kívül az ösztöneimre is ható nőstény. Ha hat, akkor szerelem, ha nem, csak szimpátia lesz…
1, Egérke
Szimpla találkozás. Szimpla nő. Szimpla külső. Szimpla gondolatok. Szimpla beszélgetés. Szimpla élet.
Nem ronda és nem is szép. Nincs nagy melle, nincs kicsi. Nincs nagy feneke, sem kicsi. Nem duci, de nem is vékony. Nincs nagyon karakteres arca, de legalább emóciót sem vált ki.
Beszélgetünk. Kellemesen, de semmi nagyon ütős téma, nagyon vicceskedős vagy valamelyikünket megmozgatós, érdeklős, világmegváltós, odamondós. Nem is kellemetlen vagy utálkozós vagy nagyon ásítozós.
Nem magába zárkozós, de nem is kinyílós. Nem lazáskodós, de nem is görcsös. Nem mindent kitevős, de nem is nagyon betakarós. Nem kihívós, de nem is aggszűzieskedős. Szexis poénoktól nem zavarba jövős, de ezt a témát mégsem forszírozós. Nem karrierista, de nem is munkáját utálós. Szemébe mélyen belenézős, de abba mégsem beleszédülős. Minden témára reagálós, de mégsem izgalmasakat mondós. Poénokat értős, de mégsem humoros. Nem izgulós, de nem is fagyos. Gyakorlott randizgatós, de mégsem lényegretörős.
Bort ivós, de mégsem becsicsentős. Érdeklődő, de mégsem odalevő. Picit tesztelgetős, de mégsem bátran provokálós.
Hazakísértem. Rájöttem: nem egyéjszakás, de nem is vele többet randizós…
Valami van. Valami földöntúli, transzcendens összefonódás minden nő közt, valami eltéphetetlen és egyúttal láthatatlan fonál, amely összeköti mindegyiket, de legalábbis az egymáshoz bármilyen módon közel lévőket (fizikai, szellemi, hobbi vagy érdeklődés) és közös cselekvésre motíválja őket.
Ez néha kimerül a pisilésben, de sokszor megesik egy kevésbé irányítható és tudatos cselekvésben is, a menstruációban. Itt lehet valami érdekes és kutatásra érdemes téma!
Sőt, mióta a neten vagyok azt is megfigyeltem, hogy vannak unalmas, lyukas időszakok, amikor hiába küzdök csak nem kapok válaszokat, míg egy héttel később löketszerűen ír nekem mindenki, még olyan is, akinél egyáltalán nem jelentkeztem be!
Úgy tűnik egyszerre támad fel bennük a vágy egy kapcsolatra s egyszerre feledkeznek el róla, avagy unják meg. Egyszerre lépnek fel a netre, s lesznek undokak avagy nyitottak és kezdeményezők. Egyszerre ered meg a nyelvük…
Vajon ez a szexben is így történhet? Szegény szultánokat sajnálom, milyen zűrős, munkás, kimerítő időszak lehetett az életükben, amikor háremük összezárt nőtagjai egyszerre vonultak el a piros betűs napokon, majd ugyanakkor tértek vissza kiéhezve egy kis gyengédségre. �?llamügyek valószínűleg azokban az időkben kissé hanyagolva lehettek – talán így menekült meg Eger vára is: szegény vezír nem ért rá megfelelő ostrom stratégiát kidolgozni, mert őt ostromolták háremhölgyei!
Hasonlóan szoktam én is elvérezni: mivel nem írnak a lányok, így rálépek a gázpedálra és szórom a bemutatkozásokat. Aztán egy nap felébredek, fogat mosok, majd fellépek (avagy lehet ez fordítva is: utoljára ébredek fel) és ott vannak mind a postafiókomban, onnan mosolyognak rám sok-sok kedves üzenet formájában: a sok elektrontól szét akar robbani a gépem…
Serényen próbálok válaszolni nekik miközben elfüstöl pár billentyűzet a kezem alatt, de mihelyst végre a tettek mezejére léphetnénk – snitt – és eltűnik mind megint! Se telcsiszám, se MSN, se semmi csak nagy üresen kongó postaláda és sok-sok kihűlt üzenet…
Hova bújtok ilyenkor lányok? Vau, csak egyszer leljek rá a rejtekhelyeitekre! :-)
Ma kaptam ezt a nagyon érdekes, humoros és egyes kijelentéseivel kegyetlenül találó levelet, (a minél nehezebb beazonosíthatóság véget hívjuk a hölgyet (saját kérésére! :-) ) Bélának) – amit mindenféleképp – az írónőjének engedélyével természetesen – közzé szeretnék tenni, hiszen a férfiaknak újra – vagy még mindig – meg kell tanulniuk a randizás, udvarlás és széptevés művészetét ill. nem ártana – ezen görbe tükör segítségével – egy kis önismeretre szert tenni, hogy önkritikát gyakorolva ne folyton a csajokban keressék a hibát és a kudarc okát!Véletlenül keveredtem a blogodra – aztán jól ott is ragadtam :) Mintha a saját élményeim férfiverzióját olvasnám… A saját fejben hozzátett kommentárokkal :)Jó két hete ismét töményen a netes társkeresés bugyraiba vetettem magam és sok történet visszaköszönt az oldaladról. Régebben is, ha éppen szingliként tengettem az életemet, akkor is a netes társkeresőkhöz fordultam – hát nagyon vegyesek a tapasztalataim. Lassan már a kategóriák is kezdenek körvonalazódni a fejemben. Amúgy a teljesen rendes, normális kategóriától a "vigye már valaki vissza Lipótra léccciiii"-ig szinte mindennel találkoztam. Pillanatnyilag loveboxon töltök több időt, így arról tudok nyilatkozni, de szerintem nagyjából – némileg karikírozva – ráilleszthető a többi site-ra is.
Messzemenően kellemetlen élmény ha végigböngésszük a postaládánkba érkezett leveleket és köztük találunk olyan pár/sok (ez a mennyiség igazából az igényektől, elvárásainktól, saját magunk kalibrációjától-értékelésétől, kialakított szubjektív ideálunktól, általunk keresett személy képétől, eddig bevésődött pozitív és negatív élményektől és korunk szépségideáljától függően alakul ki – tehát Miss Hungary 10-es IQ-val kizárólag sokalni fogja a jelentkező csúnyaságok mennyiségét) kéretlen levelet, amelyek írói bizony nem az emberi faj szebbik részéből kerültek ki, – mondhatni Taigetosz pozitívak -, csak épp elkeveredtek a nagy dobás előtt a beutalóik így megúszták.
Olyan reményekkel regisztrál ide mindenki, hogyha bejelöli a paramétereket és megírja kívánságait, akkor matematikai pontossággal csak olyanoktól kap üzit, akik elképzeléseinek megfelelnek. Persze, akkor is történhet any gikszer és becsúszhat véletlenül egy nem épp megfelelő, ám ha igen nagyszámban érkeznek nemkívánatos paraméterrel rendelkezők ill. “szublimáltjai az előnytelen külsőségeknek”, amely tényt még fényképpel igazolják is,
– akkor először csóváljuk a fejünket, de még visszaírunk, hogy bocs nem itten kénne már postaládákat tömögetni,
– majd csak elolvassuk és úgy hagyjuk,
– aztán töröljük őket,
– majd dühösen töröljük őket
– és a végén elkeseredünk, hogy mi csak ennyit érünk?!
Van, akiben ekkor érik meg a kasztváltás érces gondolata és besorolását, saját piaci értékét bónuszról bizony átállítja maluszra és beáll a már totálkárosok népes táborába, de van, aki nem adja fel. Maximum elhagyja a virtuális társkeresés cirkuszi magamutogató porondját avagy másképp fogalmazva a húspiacot. (ahol egyébként szintén nem igazából kelendő a zsíros húsika és inkább a szintisztákat viszik, ahogy nagyikám is élvezettel válogatta anno a sarki hentesnél a véres cafatokat egy kis csirkenyakkal kibélelve húsleves ízesítésének céljából, amely nemes nyaki falatok mind az én tányéromban végezték, mint kisunokának megfelelő csámcsogáselősegítő csibefalatok)
Ténység, hogy pl. a Ráday utca jobb stratégiával gyűjtőhelye az előnyős külsejű embereknek, mint a háló. �?m még így is akad idefent jó pasi és jó nő. Kb ezeket akarja mindenki bevonzani. Érdekes kivételek közé tartozhat Tom és Jerry – egy pasi, akinek e rajzfilmfigurák vannak mindössze az adatlapján – mert az 50 olvasatlan levelével igencsak hasít a nők kiismerhetetlen ízlésének tajtékos tengerén. Elmegyek és én is körberajzoltatom az arcom, hátha duplájára nő az esélyem. De lehet, hogy elég lesz kiszíneznem: Pákó is csajozik ezerrel mint színesbőrű “Star”.
Szóval a törlés, a válogatás egyértelmű velejárója a netnek. Itt nincs olyan nagy rizikó és lebőgés, mint a való életben, itt nem kell személyesen, akár mások szeme láttára odamenni egy lányhoz/fiúhoz és egyértelműen elhívni randira s utána elkullogni, égő arccal, ha megkapjuk a visszautasítást. Itt maximum törli a levelünket a kinézett delikvens. Ettől kezdve bizony – akinek nem számít az idő és a fáradság – bepróbálkozhat bárkinél, a visszautasítás nem fáj, nem rombol önbecsülést, sőt, tán észre sem vehető.
Szóval nagy levegő, adatlap behív, postaláda kinyit és delete-re fel! :-)